Színálmait állította ki harmadik kovásznai tárlatán Călugăru Anna. „Festményeimmel ébren álmodozom” – mondta beszélgetésünkkor. Nézem a képeket, nézem a mintegy 50–60 festményt, s megpróbálok elindulni az „álmok útján”.
Mert ha két fő motívuma van ennek a festői nyelvezetnek, akkor a szín mellett a másik: az Út! (Itt jártam). Ám az az út sem mindenütt út, csak „más”. Mert alapjában minden kép két motívumra épül. Az egyik – nevezzük alapnak a könnyebb érthetőség kedvéért – megvillóztatott, megszikráztatott színkavalkád, mely apró, egymással feleselő, egymással összejátszó, összecsendülő, egymást felerősítő szervetlen színfoltokból épül, s erős nyugtalanságot áraszt, valamiféle kozmikus nyugtalanságot. A másik, e fölött a kozmikus világ fölött vagy benne átszántó, áthullámzó, nyugodtabb (nem nyugodt, csak nyugodtabb!), összefogottabb (néha ugyanúgy nyugtalan!) motívum, mely apró darabokra szakadhat, gyűrűzhet, hullámozhat, néha önmagába visszatérve körré szerveződik, máskor csak sávszerű folt, de más jellegével, nagy ecsetvonásaival mindenképpen dialogizál a háttér-alappal, s kiegyensúlyozó, summázó hatást vált ki. Illetve: a kettő, a kétféle egymásmellettisége, egymásra épülése, egymásba játszása váltja ki a művészi izgalmat, a világ nyugtalanságának izgalmát.
Mert Călugăru Anna korunk világáról vall. A világgal áll harcban. A kor lelkét, annak nyugtalanságait vagy nyugtalanító hatásait érzi. És modern, mai „húrokon” játszik. Ez a fajta absztrakt festői nyelv csak a zenével hozható párhuzamba. A szemen át szól a lélekhez. Mert a lélek „rezdíti” ecsetjét, s ecsetjével a lelket rezdíti, a lélekhez szól. Ezt fejezik ki a születés lelkiállapotát körülírni szándékozó címei is: Vágy, Nyugtalanság, Öröm, Más út…
Ha az egész kiállításra tekintünk rá, keresgélést is érzünk. Vívódást is érzünk. Vívódik a formával, keresi a szín szerepét, a felületalakítás mikéntjét. Néha fakturális hatásokkal próbálkozik, vastagon rakja fel a színeket, a festéket, máskor a szabályost keresi, vízszintes sáv-foltokba rendezi absztrakcióit, megint máskor gyűrűzteti szándékolt bizonytalanságait, melyek azonban mindig bizonyos fajta lázongó életérzést fejeznek ki, s mindig a korról vallanak.