Zöld táblán méretes fehér betűk, kikerülni is nehéz lenne az erdő szélén gyaloglóknak, ám úgy tűnik, a szavakra nem sokat adnak. Elég csak a közeli patakpartig elsétálni vagy a vízesést megkeresni: a békés természet­kedvelőt fogadó látvány túlzás nélkül is elborzasztó. Víz tükrén lebegő pillepalackok közelében méteres fóliadarabok szorultak kövek közé, tartalmától megfosztott margarinos doboz virít a szemközti parton, mö­götte faágra akasztott fél zokni árválkodik, s visszaúton egyaránt, a domboldal üde zöldje helyett szétszórt szemét díszeleg. S ha mindez nem lenne elég elkeserítő, egy vélhetően bontásból származó ablakkeret is a patakban kötött ki valaki jóvoltából...
Bontakozó tavaszban, ébredező természet ölén fájó, hogy gyakori a hasonló látvány Székelyföld-szerte. Tusnádfürdői fenyves alján csobogó borvízforrás környékén egyaránt gondtalan turisták hátrahagyott hulladéka fogad, s bármennyire is jólesett az ezeréves határnál magasodó Rákóczi-vár romjairól a völgybe tekinteni, a kőlépcsők közt ott is virított a krumpliszirom csomagolása.
A tündérvölgyi keskeny vágányú vasút mentén megtalálha­tó­ak ugyan a kiépített tűz­helyek, padok, fedett szemetesek, ám a kulturált természet­já­rásról volna mit tanulni még. Nem csupán azért, mert ronda és szemet szúr a hulladékkal tarkított zöld domboldal látványa, de főként annak okán, hogy természetünk csupán egy van. Ezt ugyanúgy tudatosítani kellene végre, mint azt, hogy megújulni csupán addig képes, míg ebben segítjük, és nem fojtjuk fogyasztói társadalmunk mocskába. Környezetünk óvásának pedig figyelmeztető táblák, feliratok nélkül is természetes, belső igényből kellene fakadnia.