Nehéz volt kihagyni az egyiket, beválogatni a másikat, amikor sokszor ott láttam a vers mögött a képet is, a festőállványon éppen készülő alkotást, a kínkeserves küzdést az anyaggal és a megszenvedett élettel. „...mikor valamit előbbi Nemlétezőből utóbb a Léthez juttatunk el, azt, aki odajuttatja: alkotónak, a létrehozott dolgot pedig: alkotásnak hívjuk” – olvasom Pla­tónnál a művészet mibenlétéről szóló töprengésekben, s máris oldalamba üti tőrét a kételkedés kisördöge, mert Páll Lajos Léthez juttatott alkotásai mögött látom, érzem, hallom, sejtem a kimond­hatatlant is, az isteni káoszban szanaszét kavargó Nemlétező elemeit, reminiszcenciáit, borozásaink közben elejtett félmondatait, hallgatásait a Duna-delta megsemmisítő táborairól, az And­ro­mache rabhajó pokláról, Sza­mos­újvár gyalázatáról, a koncepciós perek vérbíróiról, a rabtartó pribékekről, akik nemlétezőként, éterivé szublimáltan kísértetként bolyonganak immár a Létező Páll Lajos-életmű pokoltornácain. És ott lebeg fölöttük a szülőföld, Korond, az alfa és az ómega, az Atlantisz mélyére süllyedt édeni szédület, ó, nem a valódi, az utcaszélére kirakodott, zsibvásáros, kivagyi, közönséges urbe, hanem az egyszeri, egyedi, megismételhetetlenül megszenvedett, csak a Páll Lajos-i teremtés által örökkön Létezővé lett, síró-kacagó tündérkert. A Szép! Az érdek nélkül tetsző. A mindenséggel mérhető.
A kötet szerkesztése közben végképp meggyőződtem, hogy az oktondiságok oktondisága  Páll Lajos kapcsán feltenni a kérdést – sokan fel is tették, és sajnos, meg is válaszolták –, hogy a festő, avagy a költő-e az előbbre való. Alulírottként most is azt mondom, amit mindig is: nincsen két Páll Lajos! Egy van, egyetlen, a totalitást kísértő, az egyetemes felé törekvő elementáris erejű alkotó. Páll Lajosnál a látvány, a vizualitás a lírai dallammal szervesülve lényegül megismételhetetlen egyetlenné, szinte álombéli egésszé, múlhatatlanul nyugtalanító gondolattá. A kételkedőknek egyetlen próbát ajánlanék csupán: tessék megállni Páll Lajos Passió című festménye előtt, és bekapcsolni a magnót az E se tánc? című versére. Bizony, Egy a Kettő, s így ez az Egy több, mint a Kettő. Páll Lajos immár lezárult életművében a festészet és a költészet a sziámiiker-szindróma megtestesüléseként működik, épp oly csodásan, akár az Úr. Mögöttük ott érezzük a megszenvedettséget, amelyet a nagy előd, a szigorú tekintetű mester, Zsögödi Nagy Imre imperatívuszként állított a kortárs alkotók, tanítványok elé, legyenek azok festők, költők, szobrászok, zenészek, a múzsák áldott-átkozottjai. Páll Lajos világi, közemberi, hétköznapi, ha úgy tetszik: fizikai élete telített volt szenvedéssel és fájdalommal, önpusztító küzdelemmel, amely fölött azonban a legnehezebb pillanatokban is ott lebegett a derű, az irónia, az önmagunkon való kacagás képessége, mint teremtéskor az Isten lelke a vizek fölött. Szinte magam előtt látom, amint Szilágyi Domokossal egymás karján oltják ki sírón-kacagón a cigarettacsikkeket, bizonyára az ifjúkor vagányságától is megrészegülten, de valószínűbb, hogy a kínról való több tudásért, vagy azért a bizonyosságért, hogy a fizikai fájdalomnál elviselhetetlenül teremtőbb gyötrelem lehet az alkotó lelkének a mélységeiben.
Van Páll Lajosnak egy emlékezetes metaforája az alkotó ember helyzetéről. Ebben a vallomásban ahhoz a balga favágóhoz hasonlítja önmagát, aki a sudár fenyőfa kivágásához úgy kezd hozzá, hogy alulról fölfelé haladva nyesi le a gallyakat, végeredményben maga alatt vágja a fát, s csak amikor fölér oda, hol a piros tobozok tündökölnek, veszi észre, hogy bár messzire, nagyon messzire, tán az Ópe­renciásig is elláthat, nincsen visszaút, a család tűzifa nélkül, ő pedig végképp egyedül maradt. Egyedül a Jóisten van vele.
Ott van immár. Néki mondja verseit.