Jó negyvenöt évvel ezelőtt játszani jött haza szülei városába, Sepsiszentgyörgyre. Játszani, s úgy, hogy férfi kézilabdacsapatunk helyet csináljon magának a hazai kézilabda második vonalában, a B-osztályban.
Aztán váltott, edzői pályára tért, sikeresen, hiszen első próbálkozásra B-osztályba vitte a Textilgyár női együttesét, egy évvel később pedig Ifjúsági divízióba vezette a Curtea de Argeş-i osztályozón az 1-es számú Líceum (a mai Székely Mikó Kollégium) leánycsapatát, s ezzel meggyőzően tette le sportéletünk asztalára névjegykártyáját. Nem véletlenül lett tehát 1977–1981 között a Sportiskola vezetője, egy olyan intézmény igazgatója, melynek több mint másfél évtized után sem volt saját székhelye, saját sportbázisa. Csoma Sándor ezen próbált változtatni. Sikerrel, hiszen szükséges területet szerzett a Sportiskolának, kaput nyitott, a lehetőség kapuját egy saját otthon megteremtéséhez... Nem talált partnerekre, s távozni kényszerült. De nyitva hagyta maga mögött a lehetőség kapuját, s úgy távozott a Puskás Tivadar Iskolaközpont testnevelő tanári katedrájára. S hogy miért éppen ide? Talán, mert ebben az új intézetben kínálkoztak azok a lehetőségek, amelyeket a Sportiskolánál hagyott maga mögött – a sportpályák hiánya –, s itt kivitelezhette azokat. Tény, hogy tagadhatatlan érdemeket szerzett az Iskolaközpont sportbázisának – sportterem, sportszálló, szabadtéri pályák... – kialakításában. S közben nem feledkezett meg egykori szerelméről, a kézilabdáról sem, barátjával, tanárkollégájával, Ferencz Győzővel együtt A-divíziós játékvezető lett. Ezt már csak úgy zárójelben jegyzem meg, hiszen Sándor új intézetében „örök hűséget” kötött sporttanári hivatásával, s ezt a hűséget példás ügyszeretetével, oktatómunkájával erősítette hétről hétre, évről évre. Diákjai mind a hazai, mind a magyarországi Puskás Tivadar Kupa rendezvényein bizonyították felkészültségüket, sporttanáruk szaktudását, igazi pedagógusi mivoltát.
Az idő kereke megállás nélkül pörgött, s vitte magával Csoma Sándor szekerét a nyugdíjaskor felé. Előbb-utóbb meg kellett válnia katedrájától, nyugdíjba vonult. Sokáig nem örülhetett a nyugdíjasévek biztosította nyugalomnak. Korunk gyilkos betegsége hatalmába kerítette, s a sportpályán abbahagyott küzdelme folytatására kényszerítette. Küzdött is, míg erejéből telt. De ez az „ellenfél” erősebbnek bizonyult, mint azok ott, a sportpályán, s diadalmaskodott fölötte. Sándor a küzdelem feladására kényszerült. Hetvenéves korában megadta magát, csendesen lehunyta két szemét, és örök álomra szenderült. A fáradhatatlan tornatanár, sportember sokunk bánatára lelki fájdalmára, örökre megpihent.
Csoma Sándor, nyugodj békében. Emlékedet örökké őrizni fogjuk.
Á. K.
