Amikor baj van egy ágazatban, a hatalom azzal reagál, hogy elterelő hadmozdulat gyanánt újít valamit. Mindegy, hogy előre vagy hátra, csak úgy tűnjék, az adott intézkedés az ügy javát szolgálja.
Ezzel szembesülünk évente akár többször is az oktatás háza táján: egyik rendelet után adják ki a másikat – csak éppen a törvényt nem igazán követi egyik sem. Ha nem sikerül szellőssé tenni a tananyagot, nem készülnek el a reformtankönyvek, legalább egy hétig higgye azt tanár és diák, hogy hasznos dolgokat is lehet tanulni óvodában, iskolában. Két esztendővel ezelőtt például bevezették az Iskola másként hetet. Ami kezdetben elég silányra sikeredett, de aztán jó ötletek születtek, mígnem idén a ma záruló hét bizonyult a tanév legelviselhetőbb időszakának. Tanultak is a diákok, sokszorosan többet öt nap alatt, mint akár egy félévben, mert a foglalkozások nem elvont dolgokhoz kötődtek, hanem az élethez, és ők is beleszólhattak a témaválasztásba, a szervezésbe. Olyanok is eljutottak színházba, múzeumba, akik korábban nem, a vetélkedőkön kipróbálhatták, mekkora felelősség, ha ők állítják össze a kérdéseket, amelyért jókora ismeretanyagot kell előzően átböngészniük, és sok más érdekes dologban is bizonyíthatták kreativitásukat, a közösségi együttműködést. Lám, egyetlen hét alatt mi mindent lehet tenni, csupán oda kell figyelni a gyermekekre, hagyni, hogy önállóan dolgozzanak, gondolkodjanak. Az ilyen hozzáállásból, szemléletből elférne egy szekérnyi a mindennapi oktatásban, a vizsgákra való készülésben is, ami minden bizonnyal az eredményekben is visszaköszönne.
A hazai oktatás mélyrepülése elől egyetlen oktatási miniszter sem dughatja homokba a fejét, még akkor sem, ha időnként jól sül el a bársonyszékből irányított sakkjáték, amelyben ritkán nyertes a diák, annál többször az a hatalomközeli vállalkozói réteg, amely megnyeri a közbeszerzési versenytárgyalásokat. Ennek eredményét pedig láttuk már a rövid életű iskolabuszok, iskolabútorzat, használhatatlan tankönyvek, fölösleges munkafüzetek, rosszul tervezett tornatermek okán. Jó volna, ha az oktatási törvényt követnék, ha pedig módosítanak, hosszú távú átszervezésben gondolkodjanak, mert lassan egyetlen korosztály sem tudja, amikor megkezd egy oktatási ciklust, mit is kérnek majd számon tőle a záróvizsgán.
Legyen tehát Iskola másként – de ne csak egy hétig, hanem e szemlélet tekintetében máskor is. Legyen más az iskola, legyen a tudás, a tudásátadás a középpontban – ne pedig a folyton cserélődő tárcavezetők iszapbirkózása, ami arról szól: mindegy, mit és hogyan, csak újraszabjanak valamit abból, amit elődjük hátrahagyott.
