Egyik sem akart engedni. Félő volt azonban, hogy míg civakodnak, ez az egy is elvész, azért hát megegyeztek, azé lesz a tollmellény, aki másnap reggel korábban ébred fel, és hamarabb mutatja meg a másiknak a tengerből felkelő napot.
A kormorán tudta magáról, hogy mélyen alszik, és nehezen ébred. Félt hát, hogy átalussza a napkeltét. Elhatározta: be sem hunyja a szemét az éjszaka; a jó meleg tollmellény megéri a virrasztást.
Így is tett. A dunnalúd ott horkolt mellette, a kormorán meg nagy büszkén virrasztott.
„Lám – gondolta magában –, engem csúfolnak álomszuszéknak, mégis én maradok fent egész éjjel, nem a dunnalúd. És én kapom meg a jó meleg tollmellényt.”
Éjfélig tűrhetően ment a virrasztás. Utána azonban egyre nehezebb lett, s a kormoránnak majd leragadt a szeme.
Akkor is lekókadt fejjel ült, amikor derengeni kezdett. Örömében felkiáltott:
– Keleten már kéklik az ég!
A kiáltásra felébredt a dunnalúd – az átaludt éjszaka után frissen, kipihenten. A kormorán azonban olyan álmos volt, hogy egyre-másra lekókadt a feje, s örült, ha időről időre legalább a fél szemét ki bírta nyitni. Pedig most kellett volna igazán figyelnie. Mert mi is történt? Felkelt a nap, és a dunnalúd nyomban elkiáltotta magát:
– Itt a hajnal! Itt a hajnal!
Így övé lett a tollmellény. Ma is büszkén hordja minden ijafia.

(Lengyel Balázs fordítása)