Ebből 524 ezer épségben hazatért, 833 ezer fogságba esett, mintegy 1,5 millió katona sebesült meg, és több mint félmillió halt hősi halált az orosz és olasz hadszíntereken.  A négy évig tartó, testet-lelket meggyötrő háború egyes szakaszait a frontokon sebesültek, rokkantak, hősi halottak, fogságba esők, az otthon maradottak körében pedig özvegyek, árvák, felbomlott családok, egyéni tragédiák jelölték. Az egyszerű katona, de mások számára is az ellenséges erők egymásnak feszülő indulatai, az értelmetlennek tűnő öldöklés, a félelem, a rettenet állandó jelenléte, a halál napi vendégjárása mellett az egymás ellen harcolók között néha, főként ünnepnapokon fel-felvillan egy-egy emberségesebb pillanat, amikor alkalom adódik a fronton harcoló katonák baráti közeledésére, melynek legfőbb üzenete, hogy nem tekintik, nem tekinthetik egymást ellenségnek, csupán a világpolitika, a felsőbb érdekek tették ellenséggé őket s kötelezik egymás megsemmisítésére.
A világháborút megjárt katonák frontról hazaküldött fennmaradt levelei, naplói, visszaemlékezései, a sepsiszentgyörgyi Székely Nép napilapnak küldött tudósításai, netán a harctéren készült felvételek számos esetben bizonyítják a fenti állítást. A továbbiakban ezekből tallózunk, s főként – az idei húsvétra is gondolva – olyan idézeteket is közlünk, melyek a harctéren megélt ünnepekről tudósítanak. Ezek szerzői a brassói 24. honvéd- és a szintén brassói császári és királyi 2. gyalogezredben szolgált, nagyrészt háromszéki katonák.
„1915. ápr. 4. Szépen csendesen ünnepelünk. A délelőtt a sógor s a miénkek is küldtek egy-egy üdvözletet a nehéz ágyúkkal meg tarackokkal...
...Amint tegnap hallottam egy bakától, itt a középső rajvonallal szemben, a sógoroknál van kettő, aki dolgozott valamilyen bpesti gyárban s tud magyarul, ennélfogva nagy a barátság közöttük, s akármerre járnak, nem lőnek reájuk s viszont...” (Gaál József, Csernáton)
„Északi harctér, 1915. IV./5
Első sorban is boldog tavaszi napokat kivánok.
Bajtársaimmal együtt a lehető legjobban vagyok. Az első ünnepnapot kinn töltöttük a lövészárokban – távol a szülőföldtől. De azért ez az ünnep szép volt... az ünnepi reggel csendjét nem zavarta meg semmi. Még csak egy puskalövés sem esett. Az oroszok kiállottak a lövészárok tetejére, mi is – és úgy kívántunk egymásnak boldog ünnepeket kendők lobogtatása mellett. Kinek is jutott volna eszébe a lövöldözés, s kinek is lett volna lelke, hogy azzal elrontsa az ünnep szépségét?
Később az oroszok csoportonként kijöttek a lövészárokból, csak úgy, fegyver nélkül eljöttek a mi állásaink felé, egészen a középig. A mieink is sokan szembementek velük s mikor összetalálkoztak, egymást baráti kézszorítással üdvözölték. Megkí­náltuk őket cigarettával, amit szívesen viszonoztak levelezőlapokkal, apró emléktárgyakkal.
Elmondták azt is, hogy sokat szenvednek (sok román és románul tudó volt közöttük) s kérték a mieinket, hogy legalább az ünnepnapokon ne lőjenek rájuk, mert ők sem lőnek mireánk.
Így telt el a nap s este minden­ki visszatért a saját lakásába.
Ámde az est beálltával megváltozott minden, s már nem a nappali jó barátok voltunk. Még ugyan csend volt, de most már ha valamit láttunk, lőttünk, mert nem lehet túlságosan bízni az ellenségben, jobb tehát óvatosnak lenni.”
(Péter Gyula, Sepsiszentgyörgy, Székely Nép, 1915, 44. sz.)

„1916. ápr. 24... ma éppen tiz honapja a hacztéren vagyok. De ha muszáj... Itt fegyverszünet van 1én és 2án melyen át lehet meni a muszkákhoz és adnak piros tojást és pálinkát és ök is átjárnak nem szabad löni. Jó volna ha már többet nem is szabadna mert igy sokal jobb...” (Barabás Mózes, Árkos – csak példaként írtam az eredeti helyesírással az idézetet, érzékeltetve a katonák viaskodását a helyesírás szabályaival is.)
„1916. ápr. 24., húsvét
…úgy 9 óra felé látok egy bakát az oroszoktól, kiáll az állás tetejére s néz felénk vagy két percet, egy fehér kendővel kezd lengetni felénk, jobb szárnyon is ilyesmit látunk, de ott már többen voltak, 8–10 és mind integetnek (…), egyszer megindulnak az oroszok a hegyen le kisebb nagyobb csoportokba vegyülve fehér kendőt lengetve, egyiknek másiknak kis csomag a kezébe, de fegyver senkinél, közelednek hozzánk, már lejöttek a Sksobova falucskáig, megállnak a drótsövény előtt, a kezüket fel-fel emelik, integetnek és kiabálnak románul, oroszul, németül, lengyelül, még zsidóul is, egyik egy baszarábiai orosz román lehet, románul kiáltja: »fraţilor creştinilor se ne iertem păcatele, se nu trageţi, azi e pace în cer se fie pace şi pe pămunt, azi e ziua domnului veniţi veniţi se ne dem muna de iubirea«, szigorú parancs jött nekünk, senkinek kimenni hozzuk nem szabad, aki megy, azt hadbíróság elé állitják ( …), ekkor a bal szárnyon látunk bakákat, mennek az oroszokhoz, (….) a bakacsalád nekibátorodik dacára, hogy a tisztek annyira tiltakoztak, mán vonul előre és ki-ki magával viszi, mi kis holmija van, én is fogom magam, és Pöndővel ami volt jobbunk összeszedjük és megyünk, útközben találkozunk a főhadnagygyal (Kappel), nem tiltotta, hogy menjünk, ö is jött volna, de mint tiszt nem tehette, előre jutottunk az oroszok közi, mán sok baka volt, csókoloztak, ölelkeztek, beszéltek egymáshoz, pedig egyik sem értette a másikot, örömükbe kurjongattak, kiabáltak, ameddig a szem ellátott, csak úgy hemzsegett a magyar meg az orosz katona, de nem verekedtek, nem lőtték egymást, nem iparkodtak arra, hogy egymást leöljék, most a szeretet, az emberi megértés, a béke lebegett köztünk, ez a jelenet oly megható volt, hogy sokan könnyeztek, még én is, milyen is ez a háború, hisz mi emberek és nemzetek nem-e tudnánk így élni, ilyen boldogságban, ilyen kedves békességben, mint jelen pillanatban, (…) én egy kb. 26 éves orosz bakával társalogtam, kért, hogy adjam neki emlékül a géppuskás jelvényt, megtettem, levágtam és odaadtam, mit egy csókkal köszönt meg, mondott valamit kézzel intve Oroszország felé, ő adott egy orosz címeres rézgombot, mit emlékbe tartok ma is, oszt én adtam egy képes lapot, (…) a zsebéből kivett egy csomó lapot, én is kiválasztottam közülük egyet, (…) a társaság együtt fogyasztotta el az eledelt, jöttek mentek cserélődtek, úgy 12 óra felé úgy az oroszok, mint mink szálingóznak haza, integetnek, egymásnak kezet szorítanak, öszeölelkeznek, mán két órakor tiszta volt a két állás közti terep, (…) este 6 órakor a jobb szárnyon irtózatos és hirtelen ágyútüzelés kezdődik vagy 10 km tőlünk, nem tudom melyik részről, 8 órakor egy német batri^* mögöttünk kezdet lőni, leadott vagy 20 lövést, erre az oroszok is kezdtek, ezzel megszünt az ünnep…” (Jakab István, Tatrang)
Befejezésül idézzünk az illyefalvi Kósa Imre 1916-ban húsvétra írt verséből:
„….Sok toronyból ide került a harang, Az hiv minket éjjel nappal templomba. Ha a hangja nagyot dördül fülünkbe, Mély áhitat száll a mi szívünkbe. Nektek hírdet a harangszó feltámadást, nekünk pedig, ha nem talál, megváltást. Harang, ágyú ez ünnepre egybe fort, Mind a kettő teszi a szolgálatot. Isten, ki hordozod e nép sorsát, Segítsd diadalomra a szép hazát.”
^* baterie = üteg

Közreadja: JÓZSEF ÁLMOS