ródd fel a számra fogaddal, mard bele

visszafogott szavakért... Szerelmem,

fald fel a nyelvem — edd meg a megtagadott,

dúlt, idegen szavakat... Éhes az önzés,

mint a remény — mit neki itt e makacs

szóra mohó, haragos, fura húsdarab,

édes, amely cselezőn csatázva

éled a csókban, akárha beszélne,

szívd ki hegyéből a száz hamis ízzel

illatozó szót! Odi et amo. Két nyelv

feszül most egymásnak a világ valahány

szaváért — védtelenül, csupaszon, szerető

dühbe vonaglón, összefonódva a néma

harcban, egybesimulva, habár sohasem

lehet eggyé... Odi et amo. Odi et amo.

Ó, diadalmas vad keserűség vív a

világért, két feszülő nyelv — és mi nem

értjük, a megfeszítettek, a szó kusza kínját,

Clodia szentem, a csókban...