A válság divatos. Ezek a válságok valamikor mégiscsak véget érnek. De akkor bizonyára nem azt jelentik, hogy ,,a válság megoldódott", hanem azt: ,,a válság válságban van".

Egyelőre mind gyakrabban és mind határozottabban emlegetik a szerelem válságát is. Annyi, mintha a nap kihűléséről vagy a tengerek elapadásáról értesülnénk. Ámor a puzdrájába csapja nyilait, leszerel, és mint diplomata hangsúlyozza ,,a világ iránti teljes érdektelenségét". A szerelmes költemények trillió hasonlata lomtárba kerül. Rómeó és Júlia petrezselymet árul.

Tagadhatatlan, hogy a szerelem nem áll az érdeklődés homlokterében. Vannak korok, melyekben egy elcsattanó csók országokon át visszhangzik, s évekig izgatja az emberek képzeletét, hogy a lovag a rózsalugasban csakugyan fölemelte-e a nő kesztyűjét, és milyen madrigállal ünnepelte semmihez sem hasonlítható szépségét.

Franciaországban a XIV. században szerelmi törvényszékek működtek. Főrangú hölgyek — Champagne grófné elnöklete alatt — összeültek, a szerelem határeseteiről határoztak, ítéleteket hoztak, hogy a hajadon lány és a férjes nő meddig mehet el a kacérkodásban, milyen szerkezetű és hőfokú lehet egy szerelmi párbeszéd, hogy meddig jogos a kézcsók, az arccsók és a szájcsók, s föllebbezhetetlen döntvényüket nyugtalanul leste a közvélemény. Ők alkották meg a lovagi szerelem döntvénytárát.

A mai kor nem ilyen. Meglepődve tapasztalhatjuk, hogy a társaságokban egyre kevesebbet beszélnek ,,végzetes" szerelmekről, s akkor is igen józanul és gúnyosan, hogy a könyvek, melyeket szívesen olvasunk, nem ezekkel foglalkoznak, hogy a népszerű színdarabokban csak mellékér a szerelem, a szerelmesek pedig csak mellékalakok. Fáraszt bennünket a regényesség. A szerelem, mely nemrég még ,,közügy" volt, magánüggyé nemesedett. Ki tudja elképzelni, hogy ma egy színdarabíró vagy egy regényíró komolyan fölvesse a kérdést, mint a múltban, vajon a megcsalt férjnek a csábítót kell-e megölnie, vagy inkább a hűtlen asszonyt, s vajon a hitvesnek joga van-e otthagynia törpelelkű férjét és szeretett gyermekeit? Az ilyen kérdések hajdan tömegeket hoztak lázba. Ma senki sem figyelne rájuk.

Voltaképp tehát mi történt? Az, ami a történelemben gyakran megismétlődik. Schiller írja: ,,mindaddig, amíg a világot majd összetartja a bölcsesség, az éhség és a szerelem kormányozza". Mars és Ámor váltakozva uralkodik. Az éhes bendőnek nem fejtörő a szerelem illemtana. Így tűnik el a lovagi szerelem a renaissance-ban, amikor hússá és vérré válik mindaz, amiről a középkor álmodozott, s a ,,lovag" hódolata nevetségessé lesz, és épp így semmisül meg a XVII. század gáláns szerelmi finomkodása is, később, a francia forradalom idején, amikor a körülzárt, kiéheztetett párizsiak patkányt esznek, és vegyészeik a csatornák szennyvizéből vajat igyekeznek köpülni. Ebben a környezetben őrültnek nyilvánították volna azt, aki ,,tomboló szerelmi szenvedélyével" áll elő.

Hasonló színváltozás tanúi vagyunk mi is, akik valaha, gyermekkorunkban még virágcsokrokkal, éjjelizenékkel, emlékkönyvekkel vallottunk szerelmet a XIX. század modorában. A XX. század elején ez a regényes szerelem lelkivé finomult. Jelképévé lett az élet egész értelmének. Ibsen uralkodott. Akár olvasta valaki akkor őt, akár nem, akár költő volt az illető, akár borbélysegéd, a kedvesétől azt várta, hogy egy hegymászóbottal kopogtasson be hozzá váratlanul, s a legmagasabb tornyokba ragadja, és a nő a férfi hajában okvetlenül megpillantotta a ,,mámoros szőlőlombot".

Szavak nélkül, tekintetekből értették meg egymást a szerelmesek. Ennek mindenesetre vége. A dzsessz négerlármája belerecsegett a néma, érzelmes idillbe. Ha vannak most szerelmi drámák, az ügyiratokban nem leveleket, hajfürtöket, szalagokat lelünk, hanem számlákat és váltókat, s ajakfestékekről és pezsgős éjszakákról hallunk. Mindössze arról vitatkozunk, hogy a fürdőruha vállpántját szabad-e leereszteni vagy sem.

Nem a szerelem jutott válságba, csak az a regényes szerelem, mely a szerelem előjátékát, járulékait és kellékeit többre becsülte magánál a szerelemnél. A szerelem megvalósult. Ezért hallgat róla a színpad és az irodalom, mely mindig arról beszél, ami nincs. Most például a kenyérről beszél, mert nincs.

Színházi Élet, 1933. március 5—12.