Várjuk, készülünk rá, élvezzük – vagy időnként unjuk –, kiüríti a pénz­tárcánkat, belefáradunk mámorába, pezsgésébe, majd múltával maradnak a szép vagy keserű emlékek, és már a következőt, az egy esztendő múlva eljövőt kezdjük tervezgetni, álmodni. Mert immár a mi személyes ünnepünkké vált a város névnapja.
Idén hosszúra nyúlt, négynaposra kerekedett, és volt benne minden. Napsütés, meleg és eső hideggel, zenei élmény és elviselhetetlen zaj, kürtőskalácsillat és füst, bűz, jó találkozások és idegesítő tömeg, bóvli és érték, fel lehetett venni a tömeg hullámzását, vagy félre lehetett vonulni egy csendesebb zugba. Voltak elégedetlenek és olyanok is bőven, akik belevetették magukat a vásár, fesztivál pezsgésébe, minden pillanatát próbálták megélni. Bőséges volt, jóban-rosszban gazdag. Sokféle, amilyenek mi, itt élők, ide érkezők vagyunk.
Ez évben nagy megújulást nem hozott a Szent György Napok, letisztulni látszik, a pár éve kitalált újítások működnek, megszülettek a különböző ízlésvilágokat kiszolgáló terek, lehetett választani. Akinek nem tetszett a városközpont csiricsáré vására, az egyik színpa­don dübörgő lakodalmas, a másikon tomboló rock, félrevonulhatott a Kultúrkertbe, téb­lá­bolhatott a kézművesvásár értékei, szépségei között. Aki nem kívánta már a miccset, kipróbálhatta a halászlevet, aki megunta a sört, kóstolgathatott finom borokat. Kínálat, választék bőven volt, kinek miként bírta zsebe.
Kellenek az ünnepek, még akkor is, ha zsúfoltak, fárasztóak. Kellenek, mert kiszakítanak a hétköznapokból, órákra, napokra feledtetik a taposómalmot, a megélhetésért vívott csatákat, a mindent bemocskoló politikát, enyhébben ítélkezünk magunk és mások felett, örvendeni tudunk találkozásoknak, barátoknak. Kellenek, mert feltöltenek, erőt adnak, elviselhetőbbé teszik az elkövetkező hétfőt. Kellenek a meghitt családi és a mindent elborító városünnepek egyaránt: ha sárkányt nem is ölhetünk Szent György módjára – fásultságunkkal, közönyünkkel, apró-nagyobb bajainkkal segíthetnek megküzdeni. És talán ez sem kevés!