Hogy mennyi minden történik itt, a megannyi program, művelődési esemény, a pezsgés, a civilizált, barátságok emberek, az évről évre szépülő városkép – az udvarias látogatók csak úgy ontják a bókokat. Mi pedig zavart mosollyal hallgatjuk, s közben azon gondolkodunk, melyik útvonalon vezessük őket, ahol még járható a járda, ahol még autóval át lehet menni, melyik az az utca, amelyet nem ástak még fel, hogy aztán, amikor hosszú hónapok után végre elkészül, újra feltúrják más településekről érkezett idegen munkások, és kezdődjék minden elölről.
Mert Sepsiszentgyörgy lakói sem csak ünnepelnek, vendégeket fogadnak, és idejük túlnyomó része sem azzal telik, hogy büszkélkednek városukkal – élniük is kell benne. Iskolába, munkába járnak, otthon, családi körben pihennek, gyermeket nevelnek, sportolnak, sétálnak – már ha tudnak, az elmúlt időszakban ugyanis egyre több akadály gördül ezen szokatlannak azért egyáltalán nem nevezhető tevékenységek útjába. Hét­köznapokon a város kevésbé vonzó arcát mutatja, a feltúrt utcák miatt közlekedni lassan gyalog sem lehet, nemhogy autóval, babakocsinak végképp nincs hely a járdán, a vezetékcserék miatt gyakran nincs víz vagy áram. Mindezeket a kellemetlenségeket még csak-csak lenyeli a türelmes lakó – közös érdek, így lesz majd korszerű a vízhálózat, így lesz igazán szép, fejlett városunk –, de azt már igen nehéz elmagyarázni, miért kell a frissen felújított utcát ismét lezárni, miért kell a vezetékcserét aszfaltozás utánra hagyni – például a Borvíz utcában –, miért kell a nemrég leöntött aszfaltot újra felszedni – a kérdések sora folytatható, majdminden lakónegyedben dől a panasz. Fejetlenség, káosz uralkodik a városban, szakértelem hiányáról tanúskodnak a munkálatok, s bár oly sokszor hangoztatták, hogy összehangolják ezeket, szervezettségnek nyoma sem látszik. Miként egyelőre az építőtelepi munkálatok vége sem...
Pedig nem elég, ha egy város szerethető és „fesztiváros” – lakhatónak is kellene lennie.