Mélyen meghatott a Kökényes utca lakóinak kálváriája, mentségemre legyen: mit sem tudtam, hogy itt repedeznek a házak. Látni sem láthattam, mert a két fekvőrendőr mindig igénybe veszi teljes figyelmemet. Guvadt szemekkel keresem azt a támadószöget, mely megmenti kocsimat a zátonyra futástól. Nekem aztán mind mutathatják az itt lakók, hogy lám, milyen ügyesen meghágja ezeket a BMW — az én kocsim sajnos nem BMW.
Másutt viszont volt alkalmam sok repedező házat látni — a cikkben megszólaltatott lakók érveivel élve —, talán mert több, mint a fél Sepsiszentgyörgy az Olt volt árterületére épült. Hasonló témájú riportot tucatnyi utcáról lehetne írni. Az Irinyi, Kender, Debren, Borvíz, Őrkő, Orbán Balázs stb. utcáról ne is beszéljünk. Ezek, habár nem az árterületen fekszenek, nem is szenvednek a cikkben reklamált hatalmas forgalomtól, csak a közeli kőbánya robbantásait kénytelenek elviselni.
Tehát a kökényesi kálvária nem egyedülálló. Csak az itt fogantatott intézkedések azok. Tudtommal még egyetlen más utca sem falazta el magát negyedméteres magasságú fekvőrendőrökkel. Legalább tettek volna vajmi előjelzőt, figyelmeztetőt ezekről, az utcavégről láthatatlan, de közelről annál meghökkentőbb, megnyekkentőbb sebességkorlátozókról! Igaz, én első megtapasztalásukkor elég simán megúsztam, csak a Dacia kipufogója szakadt le landoláskor. De nem mindenki volt ilyen szerencsés. Nem is értem, hogy nem követelt még senki kártérítést, elégtételt, miután mit sem sejtve, akár húszas sebességgel (nem a ,,kitáblázott" negyvenessel) vágódott nekik! Azaz lehet, hogy értem: nem volt, kitől. Nem lehet tudni, ki rakta ide e monstrumokat. A lakók szerint a tanács, a tanács szerint a lakók. Nem új stratégia, de hatásos.
Nekem a felvetett árterületi építkezésprobléma is egy kicsit ködös, hiába, a cikkben megszólalókkal ellentétben, én nem vagyok szaki. Most már végképp nem értem: hogy a fenébe lehet akkor sivatagra építkezni? Vagy akár tengerre, mint Dubaiban?!
Talán mégsem olyan fekete az ördög, amilyenre festjük. Ezzel számoltam házvételkor is, amikor felfedeztem a frissen, gondosan bevakolt falrepedéseket (hiába, ez a ház is az árterületen fekszik). Már akkor láthattam, bár az úttesttől több mint harminc méterre áll, alapját csak lovas, ökrös szekerek ,,dübörgéséhez" mérhették, ha az ötvenes években egyáltalán méregettek ilyesmit. Semmiképp a mostani, Jókai Mór utcai nehézforgalomhoz. Az utat elköltöztetni nem állt módomban, lezárni sem, úgyhogy maradt az alaperősítés változata. Simán el is ment több mint kéttonnányi cement, a szaki meg megnyugtatott, hogy ez most Déva várát is megbírja. Igaz, csak később tudtam meg, hogy a cement több mint fele a Szalomérre ment, ahol a szaki is szaporán építkezett. Így csak fél Déva várát bír meg, de az sem semmi.
Egy probléma azonban megoldatlan maradt. Illyefalva felől jövet, mindjárt a város peremén van egy kissé magasabban fekvő hidacska, ami olyan, mint távolugrásnál a dobbantó. Aztán jön a kanyar! Hát nem kiszúrás ez? Még mi, itt lakók is megértjük, hogy a kicsit siető, a helyet-helyzetet nem ismerő, gyanútlan kocsinak valóságos csapda. Görbét ugrani lehetetlen. Igen ám, de ez irányba esik az én meg a szomszédom kerítése is. Le is tarolódott már két ízben. Legutóbb a tavaly. Szerencse, hogy a csapdába esett jármű nem egy nehezebb teherkocsi volt, különben nem csak kerítést, hanem a szomszéd házát is eltolta volna. Lakókkal együtt, az ugyancsak szomszédos épületanyag-lerakat udvarára, készen eladásra. Ha pedig fél órát késik, akkor Illyefalvára ingázó, kapu előtt várakozó feleségemet is vitte volna. Rossz irányba.
Berezeltünk ám mindnyájan, ismerjük el, a reggeli felköltésnek nem valami hagyományos változata. Inkább az óra csörögjön, míg leáll.
Szomszédom a házát rögtön le is bontotta, bennebb építkezett, én pedig még a kutyaólat is bebiztosítottam, soha nem lehet tudni… Megfordult fejünkben a fekvőrendőr ötlete is, de aztán úgy döntöttünk, ez még sem illene.
Csupán most, a kökényesiek leleményessége, bátorsága, kitartása láttán kaptunk vérszemet: igenis fekvőrendőrt ide! Nagyobbat, mint az ottani. Mint ahogy itt a veszély is sokkal nagyobb! Meglehet, kettőt ütünk egy csapásra, az Abofarm tyúkszarhordását is sikerül átirányítani, kiszorítani a municípiumból.
Saját fekvőrendőreinket koromsötét éjjel rakjuk le, és ha majd valaki kérdőre vonna, meghívjuk az újságírót egy riportra, s egyszerűen letagadjuk: kérésünkre ugyan, de a tanács létesítette.
Nem lehet, hogy csak egyeseknek adassék meg, hogy joguk lehessen…
Dezső Bernát
