Hogy pontosan mit, azt ma már nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy nem valamiféle új hazát kerestem magamnak a régi helyett. Egy talpalatnyi földet, ahol megvethetném a lábamat. Mi több, ahol, ne adj’ Isten, otthon érezhetném magam.
Nem, hát nem! Nem is találtam ilyesmit fél évszázados vadnyugati kalandozásom alatt.
Minden mindig egy kicsit hideg volt, akármerre jártam. A föld, a házak és az emberek. Talán ismerős, mégis távoli, idegen. A munka néha hozzám szelídítette, és elnézővé tettek iránta az asszonyok. Az idegen kettős kötőanyaga, így szoktam mondani, a munka és a szerelem. Ideiglenes mind a kettő. Csak a köd végleges.
De az, hogy én, csak úgy magamtól, tegyük fel: sírva fakadjak, hogy megcsapjon a föld illata egy dűlőúton, nos, ez a nevesincs-mágia egész életemben egyetlenegyszer fordult elő velem.
Réges-rég történt, még vándorlásom első éveiben. Áramütés volt, fájdalmas gyönyörűség, még most, félévszázad után is beleremegek. Most, amikor már belenyugodtam: úgy kaparnak el, hogy fagyos lesz a föld, ami befogad, és idegenek, akik körülállnak. Azok, akiket a magam módján mégiscsak szerettem. Az útitársak, a barátok. Az asszonyok és a gyerekek.
Ezt az egyszeri, magányos tapasztalatomat szeretném megosztani, mielőtt végleg elmegyek.
Azokban az időkben a Rajna völgyében éltem. Könyvekkel házaltam, és Elzász-Lotaringia volt a szektorom. Az iparosodó északi tartományokkal hamar végeztem, aznap megindultam a ritkán lakott, falusias dél felé. Egy felvidéki fiú, Szekerák Mikulás volt a munkatársam, együtt bolondítottuk a jólelkű, naiv pedagógusokat.
Valamelyik apró, toprongyos iskolában csapódott hozzánk a két lány. Két óvó néni, gyanútlan elsőévesek. Ami azután történt, könnyű kitalálni. Meghívtuk őket vacsorázni, sétáltunk egy patakocska partján. Nem voltak szép lányok, a kisebbik még csak hagyján, a másikra nem is emlékszem. Arra, amelyikkel Szekerák Mikulás foglalkozott. Csupa jelentéktelen dolog jut róluk eszembe. A csermely csörgése, a csend, és ahogy nyugaton, a Vogézek felett, fekete füstben megy le a nap.
Apró vendéglőben vacsoráztunk, kék pisztrángot, a patakból fogta ki nekünk a tulajdonos. Desszert után Mikulás a hátsó ülésen, a parkolóban szokta volt megdugni a lányokat. De azon az estén ilyesmi eszünkbe se jutott. Ültünk kint a sötétben, fogtam a kis óvó kezét. A patak felett szénaillat kavargott. Vágni lehetett, olyan sűrű volt a Vogézek és a Jura között, a Sundgau lágy hajlataiban a csend.
Nem tudom jobban elmondani. De aznap este – hosszú idő után először – otthon éreztem magam. Húszéves korában könnyelmű az ember. Soha többé nem láttuk viszont sem azt a völgyet, sem a lányokat.
Mikulás másnap visszafordult, egyetemre járt odafent északon. Én pedig – így mondtuk – ledolgoztam Altkirch iskoláit, és a Sundgau, ahol megtalálhattam volna a hazámat, másnap már eszembe se jutott.
Belforttól délre, egy Vesoul nevű kisvárosban dolgoztam azon a héten. Nem sok sikerrel. A hasznot ugyan nem kellett megosztanom senkivel, de így, egyedül, a munka mégsem haladt. A kórház, a posta és az iskolák után estére csak a börtön, a fiatalkorúak fegyintézete maradt.
A nevelőkkel nem sikerült beszélnem, de az igazgató felajánlotta, hogy este bemutathatom a kiadványaimat.
– Velük fog vacsorázni – mondta. – Ezek nehéz fiúk, másképp nem lehet.
Hát csak ültem a fegyencek között. Nem szóltak hozzám, gyanakodva méregettek. Csak akkor engedtek fel, amikor látták, hogy én is éhes vagyok. Később bejelentették, hogy vetítés lesz: a trópusokról hoztam nekik albumokat. Nem emlékszem, hogyan zajlott le a műsorom. A spórolt pénzéből az egyik fiú megvette Balzacot. Egy másik, egy fiatal gyerek megkérdezte, hogy ebben a szakmában – értsd: az íróságban – hánykor kel fel az ember. Ezen persze nevetni kellett.
– Korán! – valami ilyesmit feleltem. Mindennap. Nem, senki sem ébreszt, én magam ítéltem életfogytiglanra magam.
A gyengélkedőben aludtam, másnap pedig mentem vissza északra, Mikulás után. Végigjártam az erre a hétre rendelt útvonalakat.
Rouffachban ebédeltem, és ott, a téren, a múltkori házias illat még egyszer megcsapta az orromat. Volt ott a konyhában egy öregasszony, akit a pincér Muttinak, mamának szólított. A húslevesben grízgaluska úszott, ő pedig, az az asszony, egy pillanatra Mili nénire, valaha volt nagymamácskámra hasonlított.
Gyorsan elfelejtettem az egészet. Ilyenkor, hazafelé menet, már a nyereségemet számolgatom a papírabroszon. Ez volt, ennyi volt ez az első déli utam, amire most egyre gyakrabban visszagondolok.
A völgy felett ül a pára, a Vogézek ívén végiggördül a nap. Sötétedéskor végigkocog a házak között a csorda, és a fáradt jószág befordul egy-egy nyitott kapuban.
Ebben a szakmában korán kel az ember. Életfogytiglanra ítéltem magam.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
