A plakettek és a kisszobrok egy adott és vállalt terjedelmen belül érvényesülnek igazán. Sűrítettségük ― ha térbe helyezzük őket, egy kiállítóteremben a műalkotás által gerjesztett intenzív erőtér nem érvényesül igazán, az egyes művek mintegy kioltják a többi hatását ― nyilvánvaló, és erős hatásuk egyik oka. Ha azonban az egyes plaketteket vagy kisszobrokat olyan térbe helyezzük, amelybe valók, amelyet meghatározhatnak, ez a mágikus, bűvös erőtér azonnal létrejön. Már monográfusa, Banner Zoltán is megjegyzi, hogy Vetró megszállottan ,,…topográfiai leltárt vezet minden olyan kis térről, benyílóról, beszögellésről, amely szoborra vár, hol a városkép és a műalkotás szövete egybedolgozható, s a járókelők mindennapi életének esztétikáját szolgálhatja". Fontos felismerés, különösen e kiállítás anyagát szemlélve. Ugyanis itt ― érthető okokból ― Vetró kibontakozó és szerteágazó művészetének csak az a része látható és követhető, amely a szobrász kis formákkal kísérletező munkásságát dokumentálja. A köztéri szobrok, a nagyobb formák ― mert erre is történt, a kihívásoknak engedve, több sikerült kísérlet! ― már elnyerték méltó helyüket ott, ahová valók, a köztereken. Vetrónak Kézdin és környékén, meg másutt is, számos szobra, plakettje látható. Ami azt mutatja, hogy bizonyos monumentalitás már kétségtelenül a kis formájú alkotásokban is rejtőzött ― de méltó helyüket az adott téren találhatták meg. Bizonyos szobrai, például a Fekvő figura című, egyik első kőplasztikája ugyan már a hetvenes évek elején térre került, de a köztéri szobrok ideje főként a változások után jött el, amikor a kihívások elől a művész, ha akart, sem tudott volna kitérni. Ez bizonyos értelemben cezúrát is jelent Vetró pályáján. Vargha Mihály jelzői ― egy művész, aki maga is aktív szobrász, ritkán használ jelzőket, oda kell figyelnünk rá ― ,,ironikusaknak" és ,,fennkölteknek" nevezik Vetró plasztikáit és szobrait. Arra gondolhatott, hogy a hetvenes évekről a műteremben kikísérletezett, bizarr, groteszk műalkotások ― a javuk itt látható a három teremben, s valósággal sugárzik körülöttük a varázs, a bűbájos irónia atmoszférája ―, amelyeket a művész megszállottan azóta is folytat, nem mindennapi eredményeket értek el, gondolunk itt elsősorban a kóborok, bohócok, mímesek állandó feltűnésére, ló és lovas kapcsolatának elmélyült elemzésére, amelyek ciklusba szerveződve ugyanazt a borzongató létezésélményt, az egyén magárahagyatottságát, űrbe vetettségét példázzák. De itt említhetnénk Torzó című újabb köztéri szobrát is, amely Banner szerint ,,…szinte ősi aszimmetrikusságával s a testrészek szabálytalanul összerakott, dús idomaival a nőiség egyik legmodernebb megfogalmazása a kortárs magyar szobrászatban". Van tehát, amikor közterekre is a belső világ kidolgozott, immár monumentálisan is ható ,,jelei", figurái, alakjai kerülnek. De az emlegetett kihívás, amely a változás után érte, amikor végre lehetővé vált magyar történelmi személyiségek, államférfiak, lelkészek, írók, művészek megjelenítése köztereinken, már nem mindig tette lehetővé a saját világ egyértelmű, rigorózus folytatását. Az alkalmazott szobrászat, a nagy személyiségek kegyeletteljes felmutatása bizonyos fennköltséget is eredményez, hiszen sugároznia kell Márton Áron, Szent István vagy a sorozatban megmintázott aradi vértanúk nagyságát. Vetrónak itt már le kellett mondania formavilága következetesen ironikusra hangoltságáról, nem gúnyolódni, szatirizálni, parodizálni akarta a közterekre rendelt személyiségeket, hanem figyelemre méltó empátiával felmutatni sorsuk emblémáit. (Köztéri szobrainak, plakettjeinek puszta felsorolása is több oldalt tenne ki, monográfiájában olvashatók...) Elhivatottságára és céltudatosságára vall, hogy ezt a ,,saját" és ,,megrendelt" művei közötti kétségtelen feszültséget is saját művészete hasznára tudta fordítani, méghozzá irigylésre méltóan természetes módon...