A kíváncsi törpék

Élt itt egy népes törpecsalád is: Joci mama, Zsuki papa és sok-sok törpegyerek. Annyi gyerekük volt, mint eső után a gombák, és még eggyel több: nagyok, közepesek, kicsik és még egy iciripiciri is. Az icurkát Törpe Dömének hívták, aki legkisebb létére a legnagyobb huncutságokat művelte. Állandóan ott járt, kópéskodott, ahol nem szabadott volna, így mindig bajba keveredett. Történt egyszer, hogy a sok törpegyerek egy szép tavaszi napon kiment a törperétre virágot szedni. A törpelányok a mamájuknak és a papájuknak virágot akartak ajándékozni, ezért a fiúk elkísérték, hogy megvédjék a réti manótörpétől. A gonosz manó imádta bogárrá varázsolni a réten mászkáló törpéket. Ahogy mentek, mendegéltek, ugrándoztak, bolondoztak, egyszer csak észrevett Törpe Döme egy sötét barlangot. Nagyon kíváncsi lett, hogy mi lehet ott, és pillanat, odabent volt, bent a lyukban. De kivel találkozott? Nagy nevetve előállt a réti manótörpe. Így szólt:
– Na, te húzentróger, megvagy! De te olyan pici vagy, hogy még elvarázsolni sem tudlak. Inkább helyetted a legnagyobb lánytörpét választom, aki épp most siet utánad. Sitty-sutty, legyél fülbemászó bogár!
– Jaj, jaj, mit tettem? – siránkozott icurka Döme. – Most mit szólnak a testvéreim, pedig figyelmeztettek, és én mégsem fogadtam szót!
– Na ide figyelj, megkegyelmezek – szólt a manó –, ha megtalálod a testvéreiddel a gyémántkövemet, amit elvesztettem.
Döme gyorsan kiszaladt a barlangból a testvéreihez. Elmesélte, hogy járt, mit tett a manó, és hogyan lehet jóvátenni. Mindnyájan keresni kezdték, de büntetésből kizárták a csapatjukból, hadd keresse egyedül. Tűvé tették az egész határt ki-ki a maga kedvenc tesójával, csak Döme kullogott egyedül. Már szinte feladta a reményt, amikor egy tarka lepke csalogatni kezdte. Ahogy szaladt utána, egyszer csak megbotlott egy szivárványszínű kőben. Mivel ő nemcsak pici volt, hanem kis buta is, nem tudta, mi lehet ez a csodálatosan ragyogó, kemény valami. Nézte, nézegette, felmászott rá, simogatta, tologatta. Gon­dolta, megkóstolja, hátha cukorka. De ahogy beleharapott, azon nyomban kitörött a foga. Nagy sírásra fakadt, amelyre minden törpe odaszaladt. A fiútörpék felismerték a talált gyémántot, örömükben gyorsan elvitték a manóhoz, hogy megszabadítsák testvérüket, Lillát a varázslattól. Ez idő alatt a lánytörpék vigasztalni próbálták Dömét, de úgy fájt a foga, hogy nem tudta a sírást abbahagyni.
– A mamához akarok! A mamához akarok! – zokogta.
Ahogy hazaértek, elmesélték szüleiknek a történteket, aminek egyáltalán nem örültek. Dömét anyukája ölébe vette, megpuszilta, megsimogatta, majd ágyikójába tette. Betakarta, megölelte és egy szép mesét olvasott neki. A mese egy jóságos tündérről szólt, aki megígérte, hogy ha ezután szófogadó lesz és bajkerülő, akkor új foga nő a régi helyett. Ettől a törpe megnyugodott, és szépen elszundilt.
Ha a kis törpe meg nem nyugodott volna, a mi mesénk is tovább tartott volna.
Ennyi volt, mese volt, minden törpe benne volt.