Meghatározó alapélmény
Az olvasás sikere nagymértékben függ attól is, hogy mi történik a gyerekekkel életük első éveiben: hallanak-e mesét otthon vagy az óvodában, s mikor veszik kézbe az első könyvet. A mese ugyanis meghatározó alapélmény mind saját életükre, mind iskolai teljesítményükre nézve.
Az olvasóvá nevelés első számú felelőse maga a szülő, aki elsősorban nem azzal segítheti a folyamatot, hogy példát mutat az olvasás és a könyvek szeretetével, hanem azzal, hogy mesél.
A mesékkel fejleszthető a szókincs, a mesét hallgató gyerek öntudatlanul sajátítja el azt is, hogy miként szerveződik egésszé egy szöveg, hogyan épülnek fel egymás után a mondatok és bekezdések.
A meséléssel észrevétlenül megtaníthatjuk a gyermeket, hogy képes legyen figyelni mind­arra, amit hall. Mesehallgatás közben folyamatosan működik a fantáziája: látja, elképzeli mindazt, amit hall.
Különösen fontos, hogy a meséket élő szóban, lehetőleg a szüleitől hallja. Mivel a mesék az emberi lélek, nem egyszer a szülő–gyerek kapcsolat mély konfliktusait érintik, a gyerek számára megnyugtató, ha szülei a mesemondással azt jelzik: ismerik és természetesnek tekintik ezeket a problémákat. Nem rémülnek meg, ha szülőket legyőző gyermekekről, féltékeny testvérekről, nagyravágyásról, irigységről vagy vadállati indulatokról hallanak. A gyerek tudattalanja számára ez jelzi, hogy szülei elfogadják nehézségeit, és egyetértenek a mesék kínálta megoldásokkal.
Fontos, hogy a gyerek élete során minél több mesét ismerjen meg, hogy rátalálhasson azokra, melyek az őt leginkább foglalkoztató problémákra rímelnek, annyiszor hallgathassa meg kedvenc meséjét, ahányszor csak akarja.
A kisgyermekkor lényeges történése az esti mesehallgatás a szülők valamelyikével. A mesélés testi jóllét állapotában (vacsora és fürdés utáni, ellazult állapot), nyugalmas környezetben, csendben, elalvás előtti, „módosult tudatállapotban” zajlik. Azok a gyerekek, akik rendszeresen hallgatnak mesét, iskolás korukra a szövegértés, a szókincs és általában a nyelvi fejlettség szintjén jóval megelőzhetik azokat a társaikat, akiknek nem volt ebben részük. Ráadásul a jó mesehallgatókból lesznek a lelkesen örömmel olvasó gyerekek. A szülői esti mese a gyermek képzelőerejét is fejleszti. Nem terheli sablonokkal, előre gyártott képi élménnyel, mint a tömegkommunikációs eszközök közül például a tévé. A gyerek tudja, hogy ami a mesében történik, irreális, mégsem kételkedik. A gyermek figyelmét az a történet köti le legjobban, amelyik szórakoztatja és felkelti a kíváncsiságát. De életét csak akkor gazdagítja, ha mozgásba hozza képzeletét, fejleszti intellektusát, ha eligazítja érzelmeiben, megbékíti félelmeivel és vágyaival, elismeri nehézségeit, ugyanakkor megoldásokat is javasol kínzó problémáira.
Tulajdonképpen kár, hogy a legtöbben kisgyermekkoruk elmúltával hátat fordítanak a népmeséknek. A mesék különösen sokat foglalkoznak a serdülőkor gondjaival. Igaz, a gyereket a serdülőkorba jutva is elkísérik kiskora meséinek tudatos és tudattalan emlékei.
Ami pedig az élet nagy ajándéka: saját gyerekeinkkel együtt élve bizonyos fokig újraélhetjük, mélyebben megérthetjük saját gyerekkorunkat is. Gyerekeinken keresztül, nekik mesélve újra átengedhetjük magunkat is a mesék varázslatos hatásának. A mesék és gyerekeink reakciói feleleveníthetik saját gyerekkorunkat, és érett felnőttként, felnőttkori tapasztalatainkkal összevetve befogadhatjuk a mesék felnőtteknek szóló üzeneteit is, mint amilyen a már említett öregedő szépasszony-konfliktus a Hófehérkében. Az élet, a fejlődés nem áll meg a felnőttkor elérésével, akkor sem, ha a népmesék az ezutáni életszakasszal már keveset foglalkoznak. Talán, ha még egy generációnyi tapasztalattal gazdagabban, unokáknak mesélve, harmadszor is belelehet merülni a mesék világába, unokák gyerekkorával egyszerre élvén újra saját és a gyerekek gyerekkorát: újabb, addig nem sejtett rétegek tárulhatnak fel.