Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

A kézdiszentléleki Gáll Antal visszaemlékezései - 3.Megjárta a hadak útját

2014. július 3., csütörtök, Életutak

Németország felé
– Elindult velünk a szerelvény Németország felé. Útban többször is kitettek a nyílt vágányokra, mert az állomásokat bombázták. Aki tudott járni, a vonattól távolabb ment. Kemény hideg volt. Volt ugyan kályha a vagonunkban, de ha tüzet gyújtottunk, a füstöt nem bírtuk. Egy ember meg is halt a vagonunkban. Szil­veszter estéjén érkeztünk meg Németországba, Wansdorfba. Ott a kórházba vittek. Magyar kórházat menekítettek ki oda.

  • Gáll Antal volt hadifogoly
    Gáll Antal volt hadifogoly

Lefürösztöttek, tiszta ágyba tettek. Volt egy nővér – Mária nővérnek szólították –, megajándékozott minden beteget Szimfónia cigarettával és egy szentképpel. Olyan kemény tél volt, hogy több megfagyott embert hoztak be a kórházba, mint sebesültet. Ott jól meglettünk volna, de zavart a sok szirénazúgás. Aki tudott járni, ment az óvóhelyre, mi meg vártuk a következményeket. Később beletörődtünk sorsunkba. Minden tizedik nap kaptunk négy márkát. Huszonegyeztünk, s aki nyert, az hozatta a sört. Alkoholmentes, jó barna sör volt. Február végére begyógyult a sebem, de még igen érzékeny volt, mert az inak is megsérültek. Két lábujjam még most sem hajlik rendesen, meg kellett volna erősödjön, de nem hagytak rá elég időt.

Bevetettek az amerikaiak ellen
1945. február 28-án jött egy bizottság, megvizsgáltak. Aki egyszer tudott járni, azt összeírták, és másnap elvitték egy táborba, ahol ismét megvizsgálták. Mondtam, hogy még mindig fáj a lábam, erre egy alezredes utánam lépett, és jól seggbe rúgott, azt mondta, menjek, ne spekuláljak. Ilyen műveltek voltak a nagy csillagosok. Alábbvalónak éreztem magam egy rabszolgánál. Aztán felsorakoztattak, és elvittek egy kaszárnyába, ahol egy hónapos kiképzést kaptunk páncélfauszttal (páncélököllel), amivel a harckocsikat kellett kilőni. A gyakorlótérre kivittek egy kilőtt harckocsit, és arra kellett lőni 15–20 méterről. Egy fiatal, a parancsnoknak valami rokona volt, hősködött, hogy ő lő először. Belelőtt öt méterre maga elé a földbe, s egy kő úgy szájba vágta, hogy az alsó szájprémje elhasadt, és több foga is bement. Rögtön kellett vinni a kórházba. Letelt az egy hónapos kiképzés, s akkor felszereltek új géppisztollyal, 120 golyóval és egy-egy fauszttal. Aztán bevetettek az amerikaiak ellen. 1945. április 4-én egy nagy dombon álltunk, olyan volt a hely, mintha a Mogyorós-tetőről jönnénk le Bereck irányába. A város, Meiningen a domb aljában feküdt. A szerpentines kanyarokba mindenütt két katonát állítottak azzal a paranccsal, hogy ha jönnek az amerikai harckocsik, ki kell lőni őket. Engem a társammal egy olyan helyre osztottak be, hogy az úttól vagy három méter magasra voltunk. Oda beástuk magunkat. Másnap, április 5-én délután bejött a hegyről egy százados, és mondta: fiúk, előjött három amerikai harckocsi, amiket ki kell lőni. Ezzel a százados el is húzta a csíkot. Aztán egyre közelebb hallatszott az ágyúdörgés. Egyszer megláttuk, hogy az előttünk levő kanyarban megjelenik két IMZ-szerű kocsi. Itt jelzem, hogy mielőtt az amerikaiak megjelentek volna, láttuk, hogy vagy tíz német katona lejött a völgyön, s felmentek az első házba a második emeletre. Közben az előttünk levőket kirángatták a gödörből. De minket nem vettek észre. A nagy csendben gondoltam, kinézek, biztos elmentek. Mikor kinéztem, akkor látom, hogy egy nagy harckocsi ott áll tőlünk olyan két méterre. A fedele fel volt nyitva, s egy amerikai katona ki volt állva derékig, egy géppisztolyt tartott a kezében. Először másfelé nézett, de aztán meglátott, a géppisztolyt reánk fogta, s intett, hogy menjünk le az út szélére. Egy kisebb kocsi elölről visszajött.

Amerikai hadifogságban
Megmotoztak, és mutatták, hogy üljünk fel a sárvédőre. Mondtam a barátomnak, hogy eddig megvoltunk, de most a németek leszednek innét minket. Szembe is lőttek. Akiket előttünk elfogtak az amerikaiak, az egyiknek, ahogy fogódzott, átlőtték a tenyerét, és a combját is érte a golyó. Aki ült a kocsiban, azt is lövés érte. Mikor beértünk a város végéhez, az amerikaiak megálltak, s bezavartak egy sáncba, hogy a németek golyói ne érjenek minket. Aztán az amerikaiak felgyújtották az épületet, amelyben a németek voltak. Az első emeletre az ablakon át belőttek egy foszforos gránátot, és az mindjárt lángolt. Az utolsó tárat nekem szánta a német, de szerencsémre jó mély volt a sánc. Azon vettem észre magam, hogy felettem úgy nyírja a golyó a gyepet, mintha ollóval vágnák. Közben megszólaltak a szirénák, ami jelezte, hogy a németek feladták a várost. Ekkor minket visszaültettek az autók szélvédőire, és így vonultunk be Meiningen város főterére, ahol volt egy nagy templom. Oda beterelgettek. Már annyian össze­kerültünk, hogy a padok mind megteltek.
Másnap jöttek olyan nagy bárkás autók, s elvittek Nyugat-Németországba, ahol egy nagy vasgyárba bezártak, s három napig senki sem jött felénk. A negyedik nap átvittek egy másik lágerbe. Ott födél nélkül, a szabad ég alatt voltunk. Közben eső is lett. Öt napig ott voltunk, estére bokáig ért a sár, mert már voltunk vagy háromszázan a németekkel vegyesen (a németek többen). Este elkapartuk a sárt, hárman letettük a csomagunkat, s leültünk, egy pokrócot a fejünkre vettünk, s úgy virradtunk meg. Nappal nem volt, hova leülni. Minden reggel kaptunk két doboz napi adagot enni. A dobozban egy konzerv (hús vagy tojás), négy keksz, négy kockacukor, négy szivar, gyufa, vécépapír és egy kis csomag kávé. A hatodik nap autóba raktak, két amerikai katona feljött az autóra, s úgy beállogattak egymás mellé, hogy nem kellett fogózkodnunk.

A franciaországi lágerben
Nagy, bárkás autó, százhúsz embert ültettek egy kocsira. Átvittek Franciaországba. Egy nagy lágerbe kerültünk. Nagy sátrak voltak, harminc hadifogoly lakott egyben. Min­den nemzetiségű foglyot külön sátorba vagy barakkba helyeztek el. Szerbek is voltak, akik elkezdték fenyegetni a magyarokat és a románokat, hogy vagy ti nem lesztek, vagy mi. Ezt jelentették a lágerparancsnoknak, aki ekkor sorakozót rendelt el. Tartott egy beszédet, és kijelentette, hogy itt mindenki egyforma, egyiknek sincs több joga, mint a másiknak. Aztán csend lett. Ott telt el a május. A hónap végén felsorakoztattak, és megvizsgáltak, hogy ki munkaképes közülünk. Másnap autóra raktak, és elvittek egy puszta, legelős helyre, ott nekünk kellett lágert építenünk. Háromszázan voltunk összesen, amiből kétszázan németek. Előbb a drótkerítést, azután a barakkokat, a lágeren kívül pedig egy nagy konyhát és sok sátrat kellett felhúznunk. Benzintöltőhelyeket is kellett létrehozni. Mikor minden elkészült, az amerikai csapatok elkezdték a visszavonulást. Ez júniusban történt, több ezren érkeztek naponta. Egy csoport közülünk azzal foglalkozott, hogy benzint és olajat töltött a járművekbe. Aztán megindult a menet, vonultak vissza a csapatok, mentek haza az Amerikai Egyesült Államokba. Naponta 4–5000 katona érkezett, s azokat ki kellett szolgálni. Vacsorát és reggelit kaptunk. A szakácsok mellé minden váltásban harminc foglyot osztottak be. Volt, amikor négyen csak tojást törtünk egész éjjel reggelre rántottának. Öt-hatféle fogást adtak naponta. Jó sorsunk volt. Még templom is volt a lágerben, két német pappal: egyik katolikus, a másik refor­mátus. Vasárnap misét kellett hallgatni. Futballpálya is volt, a magyarok és a németek alkottak futballcsapatokat. Én is futballoztam vagy kétszer, de csak amíg a németek erősen meg nem rúgták a bokámat. Utána lemondtam a fociról. Nyolc óra munkaidő, egy óra ebédidő. Eleinte nem voltak túl jó hangulatban az amerikai csapatok, mert úgy tudták, viszik őket a japán frontra, de amikor jött a hír, hogy ledobták az atombombát Japán két városára, három nap és három éjjel mulattak. Közben jöttek az angol csapatok is, amikor már lezajlott a nagy menet. Belgiumba is vittek dolgozni. Ott volt egy amerikai kaszárnya. Négyünket elküldtek négy amerikai tiszt szobáját kitakarítani. Közülük egy kapitány, s mondta, hogy kolozsvári születésű. Mikor más nem volt a közelben, magyarul is beszélt, mondta, szóljak a többieknek, hogy ne próbáljon senki megszökni, mert már nem tartanak hadifogságban sokáig, hamarosan hazaengednek. Nekem néha adott egy-egy tábla csokoládét.

Térkép- és ruhaégetés
Adtak más munkát is. Az udvaron állt egy nagy kazán. Egy szoba tele volt polcokon tartott térképekkel. A mi feladatunk az volt, hogy tüzeljük el a térképeket a nagy kazánban. A térképeket repülőkről készítették. Öt napig ezzel foglalkoztunk. Aztán, ahogy elvonultak a csapatok, lebontották a lágert, a sátrakat, és minket szeptember végén visszavittek a nagy lágerbe azzal a reménnyel, hogy októberben indulunk haza. Ásattak velünk két nagy gödröt, aztán adtak alsó és felső ruhát. A német és magyar egyenruhát mind bele kellett hányni a gödrökbe, sőt, még a pokrócokat is, mindent elégettek. Ezután ők adtak új ruhát a sajátjukból. A fehérneműt bálákban hozták, kinek mennyi kellett, annyit vehetett el. Volt olyan, aki egy zsákot is megrakott fehérneművel. Megkezdődött a hazaszállításunk. Két szerelvényt készítettek elő, egy harmadikat is beállítottak, az élelmet kiosztották, csak éppen a mozdonynak kellett volna odaállnia. Akkor érkezett a telefonértesítés, hogy vissza mindent, mert a szovjetek elvitték az előző két szerelvényt, amelyet az amerikaiak átadtak nekik. A szovjet–amerikai zónánál a szerelvényt a muszkák lehúzták az első állomásra, ott bedrótozták a vagonokat, és aztán irány velük Szovjetunió, Szibéria. Az amerikaiak ekkor lezárták a további szállítást, nem akartak még több embert a cápák szájába dobni. Ők értékelték az embert, nem úgy, mint akkor Magyarországon, ahol tömegesen küldték a halálba az ártatlan embereket. Hamar átvették Sztálin módszereit.

Szabadulás fél év múlva
Minket visszamarasztottak, s még hat hónap telt el, amíg kiharcolták, hogy amerikai őrség kísérjen be Magyarországra. Már nem bíztak a vörös hadsereg becsületében. Mi a hat hónap alatt nem dolgoztunk semmit, csak ettünk és kártyázgattunk. Akiket elvittek a szovjetek, azok elindultak örömmel, és megérkeztek bánattal. Voltak közöttük erdélyiek is. Még most is gondolok rájuk, hogy jött-e haza közülük vaj’ egy. A két elcsatolt szerelvényen volt vagy ötszáz ember. 1946. március 18-án indítottak útnak hazafelé. Több napba is belekerült, mire Kaposvárra értünk.
Megérkeztünk Kaposvárra, ott egyenként hívtak be egy épületbe. Az ajtót be sem tettem, máris rám ordított egy „elvtárs”, hogy ki volt a szálasis parancsnokom. Mondtam, Erdélyből vagyok, minálunk általános sorozás volt. Valaki odaszólt neki, hogy nálunk általános behívás volt, nem önként mentünk katonának. Aztán az erdélyieknek fel kellett menniük Budapestre, hogy a román nagykövetség határátlépési igazolást adjon. Három napig várakoztunk Bu­dapesten, aztán egy tehervonaton elindultunk hazafelé. A határnál a magyar határőrség összeszedett, megmotoztak, és ami a csomagunkban jó ruha volt, azt elszedték tőlünk. Átjöttünk a határon, ott meg, ami megmaradt, azt a román határőrök szedték el. Bekísértek Nagyváradra, s ott tartottak két nap. Aztán adtak kétnapi élelmet meg úti jegyet, s mondták, hogy ki mivel tud, menjen haza. Csak ritkán járt vonat, s mikor jött, akkor annyi utas, hogy a vagon teteje is megtelt velük. Mi vagy nyolcan ugyanabból a fogolytáborból (felvidékiek, egy tizedes hilibi vagy hatolykai volt) a vagon tetején utaztunk Nagyváradtól Brassóig. Éjjel kettőkor érkeztünk meg Brassóba. De én elaludtam a vonat tetején. Amikor Szinajáról 4 órakor elindult a vonat, akkor ébredtem fel. A következő állomáson leszálltam. Később jött egy tehervonat, egy fékbódéba beültem, azzal jöttem vissza Predeálig. Aztán jött a gyors, azzal meg Brassóba. Akik még jöttek velem, azok a déli vonattal jöttek hazáig, és nálunk az állomáson lekiabáltak, hogy én is jövök, csak nem tudják, hol maradtam el. Én 1946. április 24-én este érkeztem haza a szülőfalumba.
Vége

Hozzászólások
Szavazás
Kire szavaz a május 26-i EP-választáson?










eredmények
szavazatok száma 613
szavazógép
2014-07-02: Világfigyelő - :

A magyar holokausztra emlékeztek

Megemlékezést tartottak Jeruzsálem­ben tegnap a magyar holokauszt hetvenedik évfordulója alkalmából a magyar nagykövetség és a helyi magyarok szövetségének közös szervezésében.
2014-07-03: Gazdaság - Fekete Réka:

Esély a rászorulóknak (Huszonharmadik vöröskeresztes tábor)

Te voltál táborban, ő még nem – minden bizonnyal sokan találkoztak már üzletekben ilyen felirattal ellátott üvegpersellyel, amelyben a Kovászna Megyei Vöröskereszt a rászoruló gyermekek évi táborára gyűjt.