A sport a közösségért van, nem önma­gáért – jelentette ki mindjárt az elején Buzánszky Jenő, aki elmondta: 1949-ben járt először Erdélyben sportolóként. 1991-től évente négy-ötször jön ide, évente felkeresi Csíksomlyót, ahová a gyermekmentőkkel megy, Farkaslakát, ahol Buzánszky Ku­pát szerveznek szeptember első hétvégéjén a szénégetők napján, Csíkszentdomokost, ahol szintén focitornát tartanak. Szívesen jön ide, az emberek szeretettel fogadják. Bi­zonyos fokig itthon érzi magát. Örvend, hogy már nincs határátkelési bonyodalom, de sajnálja is, mert amikor régebben átjött a határon, egyet köpött Trianonra. Mert ha Nagy­magyarország megmarad – magyarázza –, Európa leggazdagabb országa lehetne, turisztikai, sízési lehetőségek, fürdők sokasága gazdagítaná. Ki szokott menni az ezeréves határra, s akkor szidja Trianont – meséli.
A sport nagyhatalom. Háborúban a tábornokoké a szerep, békében a sport és a kultúra tud kiemelni egy-egy országot, nemzetet, és tud örömet szerezni. Örvend annak, hogy az Aranycsapattal örömet tudott szerezni a világ magyarságának. A sportban nincsenek határok, aki magyarul beszél, az mind igaz magyar ember szerte a világon. Bejárta a világot – Ausztrálián kívül –, és mindenhol nagy szeretettel fogadták, és köszönték, hogy az Aranycsapat örömet, hírnevet szerzett a magyaroknak.
Az Aranycsapat egyetlen vidéki játékosa volt, heten a Honvédból, hárman az MTK-ból jöttek – meséli. Büszke arra, hogy 1950-től az Aranycsapat tagja volt. Nemzetközi pályafutása alatt, 49 válogatott mérkőzésen csupán négy vereséget szenvedett, s ha hozzáadjuk a Budapest válogatott színeiben játszott 16 meccset, 65 mérkőzésből csak 4-et veszítettek el. Azt kívánja a mai nemzedéknek, ezt überelje!
A kilencvenedik évében „gyalogol” – mond­ja. Amikor „átszaladt” a 89-en, megbeszélte Gábriel arkangyallal, hogy 100 évig vigyáz rá. Viccesen hozzátette, mert ha csak 99-ig is, ügyeljen, mert akkor nem ül az ölébe.
Aztán pályafutásáról mesélt a volt futballista. Dombóváron éltek, apja vasúti tisztviselő volt. Tizenhárom évesen kezdte a helybeli NB III-as csapatban csatárként. Az első meccsen, amelyet 4–2-re megnyertek, két gólt lőtt, de két-három helyzetet kihagyott. Ezekért nagyon megrótták az idősebb játékosok. Védekezett: Józsi bácsi, de két gólt lőttem… Magyarázatként hozzátette, az idősebb játékosokat magáznia kellett. A válasz az volt, mindent be kell lőni, mert ha csak ezek a helyzetek adódnak, azokon múlik a mérkőzés kimenetele. Két év magázás után egy nagykanizsai mérkőzésről vonatozva hazafelé felavatták, azaz behúzták a fülkébe, leteperték, s jól elporolták a hátulját. Akkor megengedték, hogy a továbbiakban tegezze játékostársait.
1945-ben vasúti tiszti tanfolyamra jelentkezett. Nem vették fel, mert „politikailag megbízhatatlan” volt. Ennek magyarázata, hogy korábban a leventekatonáknál szolgálatvezető volt. Amikor jöttek az oroszok, a németek különvonattal szállították ki az embereket, a sportolókat is. Mielőtt a vonat elindult, odaadta pisztolyát helyettesének, mert ő nem tudta elhagyni Magyarországot. Így lett „hazaáruló”, magyarázza. Pécsett a vasúti igazgatóságnak volt futballcsapata. Hívták oda, s elintézték a tanfolyamra való felvételét. Így került az NB II-es pécsi csapathoz.
Aki kinövi a cipőjét, annak új cipőt kell venni – magyarázza Buzánszky Jenő. A tanfolyam elvégzése után volt edzője Dorogra ment, s karácsonyi ajándékként átcsalta az NB I-es Doroghoz. 1947 februárjában Dorogra költözött, „leengedte a fenékhorgonyt”, s a mai napig ott él. Csatárként ment, a fél idényben tíz gólt lőtt. 1949-ben kiöregedtek a hátvédek, az edző hátrahelyezte. Nem szívesen ment, mert a fociban a legszebb a gólrúgás, de nem lehetett vitatkozni, meséli. Jó, hogy rá hallgatott, mert 1950-ben már válogatott játékos volt jobbhátvéd poszton, teszi hozzá.
Az első mérkőzésén, Bulgáriában „marha jó kezdése volt”: a 3. percben jobbszélső gólt rúgott. Ál­lítja, hogy lesből rúgta, teszi hozzá. Hazafelé jövet nagy meglepetés érte. Kürtösön a határőrtiszt kérdezte, ki az a Buzánszky? Jelentkezett, s amaz gratulált: sikerült a bemutatkozás. Hát honnan tudja? – kérdezte, hiszen akkor nem volt tévé. Mutatta az újságot: Grosics, Bozsik, Buzánszky ki volt emelve. Hazamenet még félrevonta Sebes Guszti bácsi (a szövetségi kapitány – szerk. megj.), és mondta, meg volt elégedve. Hoz­zátette, ha jól viselkedik, kikerülhet a helsinki olimpiára. Hát, mondta magában, ha földön kell kúszni, akkor kúszik, de mindent megtesz annak érdekében, hogy ott legyen. Attól kezdve stabil helye volt a válogatottban. Soha nem volt cserejátékos, mindig végigjátszotta a 90 percet. 35 meccsen át veretlen volt a csapat, csak a berni világbajnoki döntőben kapott ki: „az angol bírók csaltak, megunták, hogy az a kis kommunista ország laposra ver mindenkit”. Mosolyogva mesélt a 6–3-ról, melyet a Wembley stadionban értek el, amikor az angol válogatott az évszázad mérkőzésének kikiáltott meccsen először kapott ki otthoni környezetben. Kis előzményt is hozzáfűzött. 1952-ben a finnországi olimpián a korábbi olimpiai győztes Svédország ellen, mire a stáb elfoglalta a helyét a tribünben, már 1–0-ra vezettek, a 25. másodpercben lőttek gólt. 1953-ban a Wembleyben „megvárakoztatták” a nézőket, csak a 45. másodpercben lőtték az első gólt Hidegkuti révén, mesélte mosolyogva a volt futballista. Aztán a 6–3-as vereség után az angolok magyarázkodtak, hogy kisiklás volt, és visszavágót kértek. Következő év májusában került erre sor Budapesten, „egy hétre jöttek, és 7–1-gyel mentek el” – mondja viccesen Buzánszky.
A megnyert mérkőzések utáni ünneplésről is mesélt. Idegenben meccs előtt csütörtökön mindig fogadták a magyar nagykövetségen, s mivel mérkőzés előtt nem ihattak, kaptak egy-egy üveg bort ajándékba. Meccs után vacsora következett, aztán kimenőjük volt, de éjfélig vissza kellett térni, Sebes Guszti bácsi és a szolgálatos ÁVO-s (ÁVO – a Magyar Államrendőrség Állam­védelmi Osztálya) várta őket, gondolja, remegve, nehogy valaki disszidáljon. Akkor lehozták a kapott bort a hallba, s nótázás mellett sokszor hajnalig ünnepeltek. Az évszázad mérkőzése, az angliai 6–3 után a különbség annyi volt, hogy mintegy ezer magyar várta a csapatot a szállónál, szétszedték őket, reggel ötkor érkezett haza.
A fociban nemcsak eltalálni kell a labdát, hanem meccseket nyerni – magyarázza az Aranycsapat volt tagja. A futball végeredményben a közönségért van. Aki a címeres mezt magára húzza, kutya kötelessége mindent megtenni annak érdekében, hogy a magyar embereknek örömet tudjon szerezni. A sikereket nem adják ingyen. A tehetség istenadta lehetőség, amivel élni lehet, de visszaélni is. Ha él vele valaki, sok lemondással és felkészüléssel jár. Sok mindent kell tenni azért, hogy sok pénzt keressen valaki a futballal, és ahhoz, hogy sok örömet szerezzen nemzettársainak. A munka és a pihenés aránya nagyon fontos. A fizikai erőt meg lehet szerezni edzéssel, a lelkierőt lemondások árán lehet megteremteni – mondotta az ifjaknak szánt útravalóul Buzánszky Jenő, aki jelmondatával zárta a beszélgetést: Ember légy mindig, és örökké magyar maradj.

Buzánszky Jenő 1925. május 4-én született Dombóváron. 49-szeres válogatott labdarúgó, az Aranycsapat jobb hátvédje, egyetlen élő játékosa. Csatárként kezdte, jobbhátvédként futott be. A Dombóvári Vasutas (1938–1946), a Pécsi VSK (1946–1947) játékosa, majd Dorogon folytatta pályafutását. Dorogi színekben 274 élvonalbeli mérkőzésen szerepelt (a klub többször cserélt nevet: Dorogi Tárna, Dorogi Bányász, Dorogi AC). Hivatalos bajnoki mérkőzéseken 25 gólt szerzett. 49-szeres válogatott 1950–1956 között. Játszott 1953-ban Londonban „az évszázad mérkőzésén”. Tagja volt a helsinki olimpia bajnokcsapatának, és játszott a berni világbajnoki döntőben is.