A nyilvános szó terhét most magamra véve próbálok erőt meríteni a búcsúzáshoz a szolgálatban együtt eltöltött harminchét esztendővel a hátunk mögött.
Nehezen jönnek elő ilyenkor a szavak – gördülékenyebbek voltak még akkor is, amikor a Megyei Tükör bepoloskázott szobájában – gyanítottuk, de valahogy nem is érdekelt – többedmagunkkal csak személyes beszélgetéseken oszthattuk-szorozhattuk a világ, a magyarság, Erdély s benne a magunk sorsát, amiből persze a nyilvánosság előtt, a másnap megjelenő lapszámban semmi nem tükröződött. Gyermekkel a karjainkban, Securitatéra becitált férfiakkal az oldalunkon vállaltuk a robotot azzal a halovány reménnyel, hogy a sorok között hátha elcsúszik valami, s azt az olvasó hátha érti is. A kettősség évtizedeit tapostuk, amikor az újságíró nem azt vetette papírra, amit gondolt, s ha megtette, volt, aki tegyen róla: ne kerüljön be a lapba, vagy csúnyán belenyúlt az írásba... A diktatúra éveit éltük, mely bekandikált az ablakodon, belekotorászott magyar barátaid autóinak csomagtartójába „irredenta” kiadványok után kutakodva, járdaszélre szorítva az őszinte szót, elfojtva a szabad gondolat nyilvánosság elé tárásának lehetőségét.
Voltak, persze, kisebb közös lázadásaink, úgymond „csínytevéseink” is: amikor hírszerkesztőkként képesek voltunk leírni azt a szörnyű szót, hogy karácsonyfa (s az valami furcsa „figyelmetlenség” folytán meg is jelent); amikor tudósítókként az Igaz Szó-esten nem annak tapsoltunk, aminek kellett volna, ülve és csöndben maradtunk, amikor felállva hurrázni és tapsolni parancsoltatott; a színház nagytermében egy óvatlan pillanatban a karzatra menekültünk a sajtónak kijelölt második padsorból egy megyei pártkonferencián, ahová bizony nem ünneplőbe kiöltözve mentünk el felvenni azt a tudósítást, amit aztán nem is kellett megírni, mert mire az újságíró felért a szerkesztőségbe, készen volt, benne, aminek benne kellett lennie; vagy a szolgálatos elvtárs többszöri felszólítása ellenére sem vegyültünk a Tőkés Lászlót és a „temesvári huligánokat” elítélő nagygyűlés „válogatott”, de valahogy akkor mégis gyér közönségébe, hanem a Szakszervezetek Művelődési Háza hátsó padsorában, a szélen maradva próbáltuk jelezni: mi nem oda tartozunk. Hogy aztán ezért megüssük a bokánkat, már nem adatott idő...
Kicsi dolgok? Lehet, de nekem erőt adott, hogy ebben társad lehettem.
Így érkezett el 1989 decembere, amikor a Megyei Tükör szerkesztősége is végrehajtotta a maga forradalmát, s felszínre került, ami az 1970-es években még meghatározta a lapot és mellékleteit, de később már csak rejtve lappangott. S amikor Neked is megnyílt a tér szabad gondolataid nyilvánosság elé tárására. Ekkor mutatkozott meg mások előtt is, amit szűkebb körben már tudtunk Rólad: a magyarság sorsa iránt elkötelezett, egyenes beszédű, tiszta gondolkodású, világos mondatokat papírra vető újságíró vagy, akitől idegen a bikkfanyelv, aki nem vész el a tintafelhőben, amikor az újságíró szeretne valamit kimondani, de nincs hozzá elég mersze.
Neked volt. Akkor is, amikor már e nagy szabadságban ért az ejnye-bejnye, amikor a hatalmaskodók a „szájadra vertek”, s megint olyan helyzetbe kerültél, hogy meg akarták mondani: mit és hogyan írj.
Ebből egy elég volt.
Hiányzol nekünk, Erzsébet.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
