Farcádi Botond
Mintha legalábbis katonai diktatúrát vezettek volna be Magyarországon, oly hévvel esett neki a magyarországi balliberális oldal Orbán Viktornak Tusnádfürdőn elmondott beszéde miatt.
Temetik a demokráciát, a jogállamot, az ország putyinizálódásáról beszélnek, az egyik baloldali pártocska, az Együtt PM Brüsszelnek kíván árulkodni, a másik, Gyurcsány Ferenc Demokratikus Koalíciója azzal riogat, hogy Orbán kivezeti Magyarországot az Európai Unióból, még tán a legvisszafogottabb az LMP, amely szerint nem a magyar miniszterelnök helyzetértékelésével van baj, sokkal inkább a következtetésekkel.
S miután a szolgálatos jajveszékelők megadták a hangot, ráállították a nehéztüzérséget a magyar miniszterelnökre: Romániától Szlovákián át Németországig jajveszékel a liberális média, ki az Európai Néppártból tiltaná ki a Fideszt, ki amiatt prüszköl, hogy meddig kell még elviselnie Brüsszelnek Orbánt. Hogy mit is mondott Orbán Viktor Tusványoson, miről szólt beszéde voltaképpen, az mindinkább háttérbe szorul, szavait összemossák, és csak azokra a megjegyzésekre összpontosítanak – például a török, kínai, orosz, indiai gazdaságra tett utalásokra –, amelyek lehetőséget teremtenek arra, hogy azonmód Putyinhoz hasonlítsák.
Pedig talán nem volna fölösleges az álszent sírás-rívás helyett alaposan elemezni Orbán szavait. Akárcsak az előző években tette Tusnádfürdőn, a magyar miniszterelnök ezúttal is előadást tartott arról, hogy az ő értelmezésében milyen átalakuláson megy át a világ, milyen értékek mentén szerveződnek az államok, hol lehet Magyarország helye e mozgásban. Mondandójának központi eleme pedig nem a demokrácia tagadása, hanem a liberális államszervezési eszmék kritikája volt – azt a mondatát például nem nagyon idézik, melyben leszögezi: egy demokrácia nem szükségképpen liberális. És ha számba vesszük Európa országainak jelenlegi állapotát – a pénzügyi krízis után elhúzódó gazdasági, szociális válságot, az államok eladósodását, a fiatalok körében csúcsértékre hágó munkanélküliségi arányt, az egyre súlyosabb demográfiai problémákat –, aligha szállhatunk vitába azzal a diagnózissal, miszerint elveszíthetik versenyképességüket azok a liberális demokráciák, amelyek nem lesznek képesek megújulni.
Persze, lehetne arról vitatkozni, hogy mindezekre a problémákra megoldást nyújthat-e egy nem liberális természetű munkaalapú társadalom, amilyenről Orbán beszélt. Lehetne arról kérdezni a magyar miniszterelnököt, miben is állna ez pontosan, hogyan épülne föl, kinek hol a helye benne, lehetne más vízióval előállni – de nem, ezekről nem kíván szólni, ilyesmire nem képes a bírálók hangos tábora. Talán mert nem is az ország, a nemzet sorsa érdekli őket?
