Az alaphangot Victor Ponta adta meg, igen ravasz módon szúrt oda legesélyesebbnek tartott ellenfelének, Klaus Johan­nis­nak: azt ecsetelte, ő bizony román és ortodox. Az ily módon magyarázkodásra kényszerített liberális politikus aztán fene nagy igyekezetében még tán Pontán is túltett hazafiságban: lojalitását bizonygatta, azt hangsúlyozta, román ő, nem is akármilyen, lám, még a székelyek autonómiaigényét is mily határozottan elutasítja. A kormányfő sem adta alább, újabb ravasz húzással elmerészkedett a Nyergestetőre, és a székelyek hősiességét méltatta – rá néhány napra pedig külügyminiszterét a székelyföldi Marosfőre szalasztotta, hogy az ott összesereglett románságot megnyugtassa: Bu­karest oltalmát élvezik. S ha már ott volt, hát Titus Corlăţean nem mulasztotta el az alkalmat, hogy jól oda ne mondjon Buda­pestnek, egyenesen azzal vádolta Magyaror­szágot, hogy az autonómiatörekvések támogatása révén megszegi a két állam közötti alapszerződést. S amikor már azt hittük, hogy ennél hazafiasabb hangvételű megnyilvánulást már aligha tehet bárki, meg­szólalt Cristian Diaconescu, az államfő legújabb pártjának államfőjelöltje is, aki – miután néhány nappal korábban Nagyromániát vizionálva még azt ecsetelte, a Moldovai Köztársaság és Románia egyesülése nem késhet már soká – külügyminiszteri múltját meghazudtolva igen otromba és felelőtlen módon azzal riogatta a közvéleményt, hogy Magyarországot Orosz­országhoz hasonlította.
És ne higgyük, hogy itt a vége. Az államfőválasztás előtt vélhetően gyakran előkerül még a magyar kártya. Mert Romániában jelenleg nem az számít hazafinak, aki az ország és nemzete előmenetelén dolgozik, hanem az, aki erőteljesebben gyűlöli a magyarokat.