Ozsdola község legidősebb házaspárja hatvanhét esztendeje él együtt. Felcser Miklós és felesége, Ilona néni házasságából egy fiú és két lány született, három unokával és négy dédunokával büszkélkednek. A 96 éves, a második világháborút tüdőlövéssel túlélő Miklós bácsi pontosan emlékszik a hetven évvel ezelőtti eseményekre.
– 1918. november 17-én születtem Ozsdolán. Hat elemi osztályt végeztem, hetedikben csak ketten lettünk volna, ezért nem indítottak osztályt. Tizenöt éves koromban elszegődtem szabóinasnak, három évet inaskodtam, majd felszabadultam mint szabósegéd. Dolgozgattam itt-ott, majd megjelent egy olyan törvény, ami arra kötelezett, hogy katonaság előtti kiképzésen vegyenek részt mindazok, akik betöltötték tizennyolcadik életévüket. 1939 novemberében bevonultam a román hadseregbe. 1940 márciusában kivezényeltek az orosz frontra Besszarábiába, ahol körülbelül augusztus 10-ig lövészárkokat ástunk, meg mindenfélével foglalkoztunk. Negyvennyolc órát kaptunk, hogy puskalövés nélkül kivonuljunk Besszarábiából. Vettük a batyunkat, és lassan visszagyalogoltunk Romániába. Minket, magyarokat bevittek egy laktanyába, és ki mihez értett, azt kellett csinálja. 1940. augusztus 30-án megszületett a második bécsi döntés. Hatvan bajtársammal együtt a Gyimesekbe kerültem. 1941-ben már a magyar hadseregben képeztek át. Szatmárnémetiben két hónapig árkásznak képeztek ki, majd hazaengedtek. Két évre rá, 1943-ban ismét SAS-behívót kaptam (jelentése: Sürgős, azonnal, siess!), ismét menni kellett, Désen voltam egy hónapig. Akikkel együtt mentem Ozsdoláról, mind meghaltak. 1944-ben Sepsiszentgyörgyre kellett bevonulnom az ottani zászlóaljhoz, onnan aztán kivittek Lengyelországba, ahol augusztus 9-én megsebesültem. Addig kerékpárral jöttem-mentem, századküldönc voltam. Piski város közelébe vezényeltek, de a városba nem jártunk, mert messzebb esett. Sebesülésem után visszahoztak Szatmárnémetibe. Tüdőlövés ért, egy aknaszilánk még mindig a testemben van. Amikor annyira felépültünk, hogy járni tudtunk, hazaengedtek. Maroshévízig jutottunk el, akkor Gyergyószentmiklóst már lőtték az oroszok. Maroshévízről Marosvásárhelyre vittek. Kevés idő múlva pakolni kellett, mert jött a muszka. Debrecenbe vezényeltek, ahol mintegy két hétig voltunk. Bejött hozzánk egy tiszt, és azt mondta: katonák, aki százhúsz kilométert tud gyalogolni, az azonnal sorakozzon az udvaron. Akik tudtunk, mentünk, sokan voltunk. Délfelé elindultunk, és egész éjszaka meneteltünk, csak reggel tartottunk pihenőt, majd addig mentünk, míg beértünk egy faluba, ahol megháltunk. Reggel kompon átmentünk a Tiszán. Ott az a parancs érkezett, hogy egy hónapig egészségügyi szabadságot kapunk. Nem jöttem haza, hanem elmentem Szigetvárra nagybátyámékhoz. Egy hónap után visszamentem az egységemhez. Budapestre vittek, voltunk vagy háromszázan egy nagy lovardában, mindenkitől kérték a szabadságos levelet vagy amije volt az illetőnek. Én nem vettem elő, meggondoltam, hogy amíg a zsebemben van, addig szabad vagyok, mert ha valahová kiléptem, máris igazoltattak. Két nap után jelentkeztem az irodán egy szakaszvezetőnél, és mondtam neki, ki vagyok, mi vagyok és azt, hogy nekem jelentkeznem kell a hetes helyőrségnél, mert megsebesültem. Kitöltötték a nevemre szóló igazolást, és vételeztem a rak-tárból egynapi hideg élelmet. Komáromba irányítottak, ahol jelentkeznem kellett. Megnézték a papíromat, és ráírták, hogy Galántára kell mennem, mert ott a kórház. Jelentkeztem a kórháznál, ahol ismét megnézték a papíromat, és Szombathelyre küldtek, majd újabb írásos parancsot kaptam, hogy Csempeszkopácsra menjek, ahol a zászlóalj-parancsnokság volt. Vonattal jutottam el a zászlóaljhoz. Ott szolgáltam tovább. 1944 novembere lehetett, és ott maradtam a következő év tavaszáig, ha jól emlékszem márciusig, amikor a hónap végén jött a parancs, és indultunk Németországba Ausztrián keresztül. Június 6-án kerültem angol hadifogságba az osztrákoknál. Tizenötezren voltunk a lágerben. A mi zászlóaljunkból huszonöten kerültünk egy helyre. Nagy sátrakba szállásoltak el. A lágerünktől alig harminc kilométerre az olasz határ. Reggelente tehergépkocsikkal vittek munkára. Nem panaszkodhatom, nem bántak rosszul velünk. Kenyér helyett kekszet adtak, s azon kívül rengeteg konzervet. Szeptember végén bevagoníroztak, és elindítottak hazafelé. Útközben az oroszok megállították a szerelvényünket, és tíz vagont elkoboztak. Szerencsénkre, üres vagonokat kértek. Győrig vitt a vonat. Ott szereltek le, mindenkit külön-külön behívtak egy irodába, ahol le kellett vetkőzni derékig, és feltartott kézzel a bizottság elé járulni. Megnézték, hogy nincs-e a bal karunkon tetovált azonosítószám. Győrből Budapestre mentünk, ahol tíz napig vártunk, hogy a román nagykövetség kibocsássa a határátlépési engedélyt. Brassóig személyvonattal jöttünk, majd onnan Sepsiszentgyörgyig szekéren. Október 23-án gyalog érkeztem haza Ozsdolára.
