Minden évben augusztus első szombatján összegyűlnek az elárasztott Bözödújfalu egykori lakói és leszármazottaik a tónál, a településnek emléket állító siratófalnál, hogy megemlékezzenek régi otthonukról. A találkozót 1992, a falu pusztulása óta megtartják, de idén a rendezvénynek különös súlyt adott, hogy június 29-én összedőlt az egykori katolikus templom vízből kiemelkedő tornya. Az eseménynek mégsem volt gyászos hangulata.
Bözödújfalu már a rendszerváltás idején szimbólummá vált, pedig akkoriban a falu kiürítése még be sem fejeződött. A települést a Nicolae Ceauşescu pártvezér által meghirdetett falurombolási terv első – és szerencsére egyetlen – áldozataként tartják számon. A falu az elmúlt 25 évben nemzeti zarándokhely – és persze kedvelt erdélyi fotótéma – lett, ezért a torony összedőlése sokakat megrendített.

A diktatúra ridegsége
Bözödújfalu pusztulása egyébként nem kötődik szorosan az Erdély területén meg sem valósult falurombolási tervekhez. Ceauşescu sosem bökött rá a térképre, hogy ezt a települést semmisítsék meg. A szomorú történet korábban, az 1970-es években kezdődött. A völgyön keresztülfolyó Küs­möd-patak kétszer is áradással sújtotta a partján fekvő településeket. Egy faluval feljebb, Kőrispatakon tábla jelzi, hogy 1975-ben több méter magasan állt a víz. A hatóságok ekkor döntötték el, hogy árvízvédelmi célú gátat építenek Bözöd­újfalu alatt, hogy megvédjék a közeli, nagyobb Erdőszent­györgyöt. Emellett javítani akarták a Küküllő menti települések ivóvízellátását, továbbá hűtővizet akartak vezetni a gyulakutai erőműbe, melynek csöveit szétmarta az ottani, erősen sós víz. Ezekből semmi nem lett, de a duzzasztó az árvizek problémáját megoldotta.
Kezdetben úgy tűnt, a duzzasztás nem fenyegeti Bözödújfalu létét, ráadásul a tervezés és a munka lassan haladt. A helyiek a nyolcvanas évek végén szembesültek azzal, hogy a település víz alá fog kerülni, és állítják, az első tervek még nem fenyegették a falut. Később az erdőszentgyörgyi román párttitkár és a helyi jegyző nyomására változtattak rajtuk. Leginkább azért, hogy jó pontokat szerezzenek a bukaresti központban, mondván, az erőltetett urbanizáció náluk már megkezdődött, egy ,,életképtelen” falut már el is tüntettek. A helyszínen nyilvánvaló, hogy a tónak csak kicsit kellett volna kisebbnek lennie ahhoz, hogy a település megmaradhasson.
A helyiek tiltakozása ellenére Bözöd­újfalu nagyobb részét 1988–89-ben lebontották. A kitelepítést a kései román diktatúrától várható ridegséggel intézték: a lakók nevetséges kártalanítási összeget kaptak, és elszállíthatták házaik építőanyagát. A földekért nem járt kártérítés, mert akkoriban minden a szövetkezeté volt. Az elhúzódó kárpótlási-visszaigénylési folyamat máig nem ért véget.

Szétszóródott közösség
A bözödújfalusiak egykor összetartó, zárt faluközössége felbomlott. Ment, ki merre látott: 34 helyre szóródtak szét. Az idősebbek közül sokan az erdőszentgyörgyi blokkházakba, egy vidéki gettóba kerültek, ahol tavalyig még vezetékes víz sem volt – mára alig néhányan élnek közülük. Az utolsó épületeket csak 1992-ben bontották le, mivel néhányan nem hitték el, hogy a kis patakból tényleg akkora tó lesz, hogy elönti a falut – kellett egy-két év, hogy a tározó megteljen vízzel.
A falu két temploma – az unitárius és a katolikus – állva maradt, mivel az egyházak arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ,,templomot nem bon­tunk”. Így lett belőlük a tóból kimeredő, szomorú jelkép, de mostanra befejeződött eltűnésük nem csupán a víz pusztító munkájának következménye. ,,A köveket és a téglát elhordták építőanyagnak, és a torony alapját is megbontották. A cserepek is mindig fogytak a tetejéről, azokat sem a halak ették meg” – mondja  kesernyésen az egyik volt bözödújfalusi. Tíz éve a torony alját még kijavították, a szomszédos Kőris­pa­takon szalmakalap-múzeumot és panziót fenntartó Szőcs család adta a munkához a cementet: ez hosszabbította meg egy évtizeddel a torony életét.
,,Amikor meghallottam, hogy összedőlt a torony, higgye el, nem rendített meg. Nekem nem ez a romos torony fáj, hanem ami annak idején történt. Az egész falunk pusztulása fáj máig” – mondja Szombatfalvi József unitárius esperes, a ,,faluközösség” egyik vezetője. ,,A mi házunkból semmi nem maradt, csak egy almafa a kertben, amit még én ojtottam” – teszi hozzá. Az információtól kicsit össze­zavarodunk, mivel a több mint kétszáz éves, festői Szombat­falvi-kúriában üldögélünk a tó szélétől pár méterre. A falakon régi fényképek a faluról, az egyik képen felismerni a házat is, amely akkor még a település főutcáján állt. ,,Ahol most vagyunk, a nagyszüleim háza volt; ha behunyom a szemem, máig látom nagyanyámat a nyári konyha ajtajában, amint feltartott ujjal fenyeget minket, mert néha rosszalkodtunk. Hétszilvafás nemesek voltak a Szombatfalviak, több száz éve a faluban éltünk” – teszi hozzá a lelkipásztor. A régi ház az elárasztás idején László nevű nagybátyjáé volt, aki szinte utolsónak maradt a faluban.
De miért maradhatott meg az öreg kúria? ,,Idáig nem jött fel a víz. Amikor üres lett a ház, már majdnem kibérelte egy román pásztor. Látogatóban jártam a faluban, és nem bírtam elviselni a gondolatot, inkább megvettem a házat. Nem magamnak, hanem a bözödújfalusiaknak, hogy legyen egy hely, ahol összegyűlhetünk” – magyarázza Sükösd Árpád, aki az 1970-es évek közepén disszidált Romániából Ausztriába, és ma jómódú vállalkozó. Sü­kösd már az 1980-as években videofelvételeket készített a halálra ítélt településről, és máig visszajár évente egyszer-kétszer magyarországi feleségével és kislányával vagy osztrák barátaival. Ő állította a falu em­lékét őrző siratófalat is a tó fölötti domboldalon, ahol a megemlékezéseket tartják. ,,Minden látogatás után kell egy-két nap, hogy lelkileg jobban legyek. Attól még, hogy az ember korábban elhagyta a szülőfaluját, nem könnyebb elviselni a történteket” – teszi hozzá.

Múltidézés flamand pénzen
Este a kúria kertjében, a csillagos ég alatt filmvetítést tartanak. Tucatnyian ülünk a vá­szon előtt, hogy megnézzük egy belga-magyar dokumentumfilmes, Debreczeni Alex filmjét Bözödújfalu ,,túlélőiről”. A holland és flamand filmalap támogatásával, négyéves munkával készült film megrendítő alkotás; meglepő lenne, ha nem söpörne be hamarosan több díjat és elismerést. A rendező véletlenül talált rá Bözödújfalu történetére, nem volt személyes kötődése az elárasztott faluhoz.
Másnap sokan gyűlnek össze a siratófalnál a megemlékezésre. Idén először az erdőszentgyörgyi önkormányzat is szívén viseli a rendezvényt, az új polgármester, Csibi Attila kitakaríttatta és bekeríttette az emlékhelyet. Építettek egy haranglábat is, hogy több mint húsz év után először újra megkongathassák a két eredeti bözödújfalusi harangot a régi faluhelyen. Hét-nyolc táblán eleven, színes fényképek mutatják az egykori falut. ,,Húsz évig nem nagyon törődött Erdőszentgyörgy a bözödújfalusiakkal, de kötelességemnek érzem, hogy megőrizzük a falu emlékét” – magyarázza Csibi Attila. A torony újjászületéséről még nem született döntés, szólnak érvek mellette is, ellene is. Lehet, hogy az e célra beérkező adományokat inkább a kúria és a temetők felújítására vagy az unitárius templom még álló romjainak konzerválására, egy falumakett készítésére, esetleg falumonográfia megírására kellett fordítani.
A tó túlpartján, Erdőszentgyörgy mellett mára kisebb, faházas üdülőtelep alakult ki. Az itt nyaralók strandolni, napozni, csónakázni járnak le a vízhez nyaranta. A tározó másik vége, ahol az egykori falu volt, ronda, megsebzett hely. A tó itt lassanként feltöltődik, a partja sittes, szemetes. A régi faluból csak a kúria, két-három ház és a két temető maradt meg: a keresztény és a zsidó, mivel Bözödújfalu a székely szombatosok központja is volt (lásd keretes írásunkat). A bozótban héber betűs, Dávid-csillagos sírkövek sorakoznak, a szélső éppen a tó szélén áll.
Bözödújfaluban ma néhány cigány család lakik. Ők sokszor vad, alaptalan történeteket mesélnek az idelátogató magyarországi sajtónak. ,,Ellentétben a legendákkal, nincsenek a víz alatt elárasztott házak és utcák, mert mindent lebontottunk a költözéskor” – szögezi le Szombatfalvi József. ,,Persze hogy nincs semmi! Több méter iszap rakódott már le, nemsokára mocsár lesz az egész” – teszi hozzá volt falubelije, Koncz Mihály.

Zsuppán András (Heti Válasz)

Az utolsó szombatos
Kőrispatak szélső házában lakik az Istvánfi házaspár: a férj 88, a feleség 83 éves. Margit néni – leánykori nevén Csukor Margit – talán az utolsó élő szemtanúja a székely szombatosok elhurcolásának 1944-ben. ,,Egyszer reggel leventék kopogtattak az ajtón, és azt mondták, szedjük össze a holminkat, visznek Marosvásárhelyre. Azt sem tudtuk, mit akarnak. A faluból minden családot elvittek, aki olyan volt, mint mi” – meséli.
 Margit néni nem használja a szombatos kifejezést, csak az ,,olyan, mint mi” szófordulatot, de elbeszéléséből kiderül, hogy szülei megtartották a szombati munkavégzés tilalmát, nem ettek disznóhúst, a zsidó imaházba jártak, és később a zsidó temetőben temették el őket. Mégsem voltak igazi zsidók, ,,csak valaki rábeszélte erre a szüleimet”, magyarázza. Így maradt meg a népi emlékezetben a szombatosság, ez a radikális, ószövetségi irányultságú erdélyi protestáns irányzat, melynek követői a kiegyezés után a zsidó felekezethez csatlakoztak, de egyébként székely földművesek voltak. A bözödújfalusi szombatosokat egy katolikus pap mentette ki a vásárhelyi téglagyárból; ahogy Margit néni mondja: ,,tisztázott minket”. Ekkor mind betértek valamelyik keresztény egyházba, de később többen Izraelbe vándoroltak ki. Margit néni csak felnőttkorában, egy ajándékba kapott könyvből tudta meg, mi történt volna vele Auschwitzban, és hova került a többi összegyűjtött zsidó, akikkel együtt voltak.