Délutá­nonként együtt járunk terembe műfalra mászni, itt jött az ötlet, hogy másszunk az Alpokban egy olyan útvonalat, amelyen még nem mászott senki. Mindig, amikor a kitzsteinhorni gleccseren síeltünk, gyönyörködtünk a távoli Glockner­ben. Közben megtudtam Jantól, hogy az ő dédnagytatája, K. Hoff­man volt az első mászó a Glock­neren, aki 1869-ben a Glockner­wandot végigmászta, az első csúcsot pedig róla nevezték el Hoffmanspitzének. Ek­kor fogant meg a gondolat, hogy ezt fogjuk megmászni. Felvettük a kapcsolatot az osztrák sajtóval, a legnagyobb osztrák hegymászómagazin, a Klettern Tomy Kauf­mann személyében egy fotóst is küldött, aki végigkísérte az expedíciót.
Tervünk az volt, hogy 24 óra alatt másszuk meg a Glocknerwand- és a Stüdlgrat-útvonalat, érintve mind a tizenegy csúcsot, ráadásul a Stüdlgrat-gerincet is. Ez a mászásban mind technikailag, mind fizikailag elég komoly felkészültséget igényel. A Glocknerwand hét csúcsból tevődik össze: Hoff­manspitze (3711 m), Pöschlturm (3721 m), Gerinturm (3718 m), Darschturm (3716 m), Weitzen­böckturm (3710 m), Peterkaturm (3715 m) és Hörtnaglturm (3719 m). Innen le kell ereszkedni egy nyeregbe, az Untere Glockner­schartéba, ahonnan folytatva a mászást, a Teufelshorn (3677 m) és a Glocknerhorn (3680 m) érintésével Ausztria legmagasabb csúcsa, a Grossglockner (3798 m) felé haladhatunk, majd a klasszikus útvonalon, a Kleinglocknert (3770 m) érintve ereszkedhetünk az Adlersruhe felé, hogy aztán eljussunk a Stüdlgrat-gerincre. Így ugyan­azon a napon másodszor is a Glockner csúcsán állhattunk.
Zell am See-ben találkoztunk – Kaufmann fotós, Hoffman és én –, ahonnan együtt indultunk Kalsba,  ahol csatlakozott hozzánk Jakub Sanovec. A találkozót reggelre beszéltük, de mivel Ausztriában és Németországban az utóbbi 39 év legnagyobb kánikulája tombolt, a fő táborhely felé csak délután mertünk elindulni, mert 2000 méter magasságban is 22 Celsius-fokot mért a hőmérő, ráadásul egész útvonalon nem volt árnyék. A következő nap éjjelére már vihart jeleztek az „időjósok”, így adódott egy 30 órás ablakunk, amelybe be kellett férnünk, a mászásra pedig  24 óránk maradt. Próbáltunk aludni az árnyékban, nem sikerült a hőség miatt, majd délután 5 órakor elindultunk, és fél nyolcra elértük a Stüdlhütte menedékházat. Attól kétszáz méterre felhúztuk sátrunkat rengeteg szebbnél szebb havasi virág közt. A kilátás a völgy felé lenyűgöző, feljebb ott ragyog a Teischnitz­kees-gleccser, a közeli sziklák közül pedig kikandikál a Glockner csúcsa. Mintha hívogatott volna: Gyertek csak, gyertek, legények... A vacsorát követően, három óra pihenő után útra keltünk. Másfél óra alatt el is értük a Stüdlgrat-gerincre vezető utat, jól megnéztük, és mosolyogva továbbmentünk, mert tudtuk, aznap még egyszer ide vissza kell jönnünk, hogy megmásszuk ezt a gerincet is. Egy óra múlva elértük a Glocknerwand északnyugati gerincét. A sötétben kerestünk egy beszállóhelyet a falban. Mivel a fal kőzete nagyon omlós, töredezett volt, egyenként, egymás közt nagyobb távolságot tartva kezdtünk mászni, Jan Hoffman hátul kapaszkodott, mivel négy héttel indulásunk előtt esett át egy kézműtéten, ennek ellenére vállalta a mászást. Biztosítási lehetőség is csak a sziklatömböket használva volt lehetséges, mert nem találtunk sehol egyetlen szeget sem a sziklában. Ennek a résznek a nehézségi foka az UIAA-skála szerint V-, helyenként V+. Végül Tomy Kaufmann (ő a klasszikus útvonalon egy órával hamarabb indulva a csúcsról figyelte a mászást, és egy ágyúcsőhöz hasonlító objektívvel fotózott, a sötétben pedig leste a fényeket, követte, merre járunk) jelezte, hogy mi a sötétben teljesen más útvonalon másztunk a gerincig. Ami viszont nagyon fontos: reggel 5 órakor elértük a Hoffmanspitze-csúcsot. Na de még hátravolt a gerincen nyolc csúcs, a legmagasabb pontig pedig a gerinc technikai nehézsége IV-es... Két óra múlva leértünk a nyeregbe, az Untere Glockner­schartéba, és ezzel megvolt az első hét pont a tizenegyből. Reggel fél kilenckor elértük a Grossglocknert (3798 m), Ausztria legmagasabb csúcsát. Itt újabb fontos döntést kellett meghoznunk. Láttuk, hogy a klasszikus út nagyon zsúfolt, és úgy döntöttünk, mivel itt vannak biztosítópontok kötelekkel ellátva, leereszkedünk a Stüdlgrat-gerincen, majd újból kimászunk a csúcsra. Tizenegy órakor már lent voltunk a Stüdlgrat-gerinc beszállójánál, szerencsére csak három mászó volt a falban, így hamar le tudtunk jönni. Megint indulhattunk vissza a csúcsra kis pihenő és táplálkozás után. Egy órakor elértük a Früstückplatzét (a korai mászók itt reggeliznek, itt van egy tábla kitéve: „Ha több mint 3 órát jöttél a Stüdlhüttétől számolva, akkor testi épséged érdekében fordulj meg!”). 16 órakor újabb há­romórai mászás után (ami normál körülmények közt két óra lett volna) a csúcsra értünk. Gyorsan indultunk is lefelé a normál úton, hogy elérjük a tizenegyedik csúcsot is, a Kleing­lock­nert (3770 m). A fáradtság egyre jobban eluralkodott rajtunk. Ami­kor elértük a jégfalat, ahol le kellett ereszkednünk, hágóvasam műanyag része eltörött, mivel nekicsúsztam egy sziklának, s kollégám, Jakub egy picit „szabadon” engedte a kötelet... 19 órakor elértük az Erzherzog Jo­hann Hüttét, kilenckor pedig a sátornál álltunk a Stüdlhütténél. A felhők kezdtek gyülekezni, a Glock­ner csúcsa felhőkbe burkolózott. Mi hagytuk, és egy lelki köszönéssel távoztunk. Fél egyre leérkeztünk a parkolóba a ko­csikhoz.
Megcsináltuk, sikerült, nagy volt az öröm. A vihar már nem is érdekelt bennünket. Itt elváltak útjaink, Jakub itt aludt, mi pedig hárman visszaindultunk Zell am Seebe, ahol a feleségeink vártak bennünket.
Ugyanez a trió ez év januárjában megmászta – téli körülmények között – a Kitzsteinhorn- (3203 m) és Matterhorn- (svájci oldal, 4478 m) csúcsot. A Matterhornról tudni kell, hogy a világ egyik legveszélyesebb fala még nyári körülmények közt is.
Ezúton is köszönetet mondunk mindazoknak, akik támogattak bennünket: Sepsi­szentgyörgyről a King Wash autómosó, a Diószegi Pékség, a Nou Camp Caffe Bar, Ausztriából az Outdo Síiskola – Zell am See, az Austria Alpin Salzburg és a Klettern magazin.
BOCZ ATTILA