Van, aki a megélhetésért küzd, én a családomért.
Figyelemfelhívásként írom le történetemet, mert olyan világban élünk, amelyben már az ajtónak támasztott seprű jelzését nem értik, amikor mindent zárni kell, és a kerítést szögesdrótokkal kell „díszíteni”.
Augusztus 26-án éjszaka 3 óra körül betörtek árkosi családi házunkba. Feleségem arra ébredt, hogy ablaküveg-zörrenést hall. Mivel a külső mozgásérzékelő lámpa is felgyúlt, úgy gondolta, a macskák randalíroznak. Ha már amúgy is megébredt, felkelt és kiment körülnézni. Amikor a hálószobából elindult, a bent tartott kutyánk is elkezdett furcsán ugatni, és kifutott a konyhába. Mire a feleségem odaért, a félhomályban egy emberi alakot látott az ablaknál. Kiáltva futott vissza: Van valaki a konyhánkban. Mire kiértem, már elmenekült a betörő. Gyorsan körülnéztem a házban, bementem a kamránkba, és ott vettem észre, hogy a 30x60 cm-es nyíláson jött be a tolvaj. A házat körbejárva azonnal fel is hívtam a helyi rendőrt, értesítettem a történtekről. Telefonálás közben láttam meg, hogy kívülről, a ház oldalának támasztva ott a csűrből előrehozott létránk, mellette a saját szerszámaink: harapófogó, vasvágó, csavarhúzó. Közben a feleségem bent a házban próbálta visszaaltatni a majdnem egyéves gyermekünket, aki a hangoskodásokra felsírt. Amíg a helyi rendőrt vártam, körülnéztem az udvaron. A nagykapu két szárnya kitárva, az udvaron álló két autó ajtói nyitva, bennük minden feldúlva, a csűrajtó is kinyitva, a hátsó kapubejáró mellett a fűben négy üveg kompót a kerítésen kívül.
Visszatérve a házba, feleségem karjában a visszaaludni nem tudó gyermekünkkel leültünk a konyhaasztal mellé, és ijedségünk mellett egymást nyugtatgatva próbáltuk rekonstruálni a történteket. Közben megérkezett a rendőr, aki a riasztástól ez ideig járta a falut, szólt az őrző-védőknek, hogy a kőrőspataki faluhatár környékét fésüljék át. A helyszínen elmondtam a történteket, és hogy még mik tűntek el: az egyetlen Opel márkájú autókulcsunk, valamint a csűrkulcsok is. Visszatérve a kamrába fedeztem fel, hogy a rég nem használt pálinkás üvegünket is elmozdították helyéről, levették róla a dugót. A rendőr értesítette a sepsiszentgyörgyi helyszínelőt, aki hajnalosan kijött, hogy ujjlenyomatok után kutasson. Sajnos, mindenhol csak kesztyűnyomokat talált. Mire a helyszínelés lejárt, már jóval 9 óra is elmúlt. Úgy döntöttem, otthon maradok, és a rendőrség tanácsára megpróbálom biztonságosabbá tenni otthonunkat, életünket. A családomat bevittem Sepsiszentgyörgyre, majd bevásároltam ablakrácsokból, mozgásérzékelő lámpákból...
A rendőrökkel és a szomszédokkal folytatott beszélgetések során tudtam meg, hogy nem ez volt az elmúlt időszakban az egyetlen olyan betörés Árkoson, amikor az ott lakók a házukban tartózkodtak. Már több mint öt házba hatoltak így be, és kiürítették a kamrát, hűtőt, pénztárcákat úgy, hogy nem kapták rajta őket. Délután hívott a rendőr, hogy feltehetően megkerültek a tettesek, áthozná őket Kőröspatakról, remélhetőleg a helyszínen beismerik tettüket. Jött is két rendőrautó, az egyikben ült egy tizenéves gyermek az édesanyjával. Beengedtem az udvarra, de a gyermek minden kérdésre csak azt hajtogatta: ő nem volt itt, de amit el is vitt, azt oda vitte, ahová mondták. Közben a gyermek édesanyja a kapun kívül, szájában cigarettával, hangosan sipítva többször is ismételgette: Ne valljál be semmit, te nem csináltál semmit.
Megpillantva a gyermeket rájöttem, hogy már többször láttam testvéreivel együtt a faluban. Tavaly karácsonykor szaloncukrot is adtam nekik, miután bejöttek az udvarra vizet és kenyeret kérni. Utána többször megfordultak utcánkban, néha betértek hozzánk is – tudtunkkal vagy tudtunk nélkül, szemügyre véve, mi, merre.
Mivel a szembesítés sikertelen volt, elmentek. Kis időre rá viszont már hívott a rendőr, hogy megvannak a kulcsok, és a gyermek beismerte: ő tört be hozzánk testvéreivel együtt. Ez már késő délután történt. Amikor a rendőr átadta nekem a kulcsokat, akkor vettem észre, mennyire elfáradt a „nyomozásban” – akárcsak jómagam. Miközben most is megborzongva gondolok az életterünkbe való behatolásra, mégis köszönetet mondok, hogy ilyen rendőr teljesít szolgálatot Árkoson. Hátborzongató, és félelemmel tölt el a tudat, hogy ezek után, ha éjjel felébredek, és kimegyek a konyhába, lehet, lesz még ott rajtam kívül valaki más is. Akár bent a kamrában vagy lent a pincében, talán kint a csűrben...
Mire hazahoztam felségemet, gyermekemet, már besötétedett. Újabb éjszaka, újabb lehetőség arra, hogy valakihez megint betörjenek, és élelmet, pénzt, kulcsokat lophassanak. Vagy rajtakapás esetén szembeforduljanak velünk?
FERENCZI Z. SÁMUEL
