Akit ma délután 5 óráig elfogok, azt kíméletlenül megeszem.
Házi Kandúr
Az éléskamrában egérnek járni fej- és jószágvesztés terhe mellett szigorúan tilos.
Házi Kandúr

Ahányszor csak a kisegér ezeket olvasta, a háta mindig borsózott a félelemtől. Édesanyja azonban annak idején arra tanította, hogy bármilyen nehéz helyzetbe is kerül, ne veszítse el a fejét.
– Hát éppen ez az, hogy nem akarom elveszíteni a fejemet… – gondolta vidoran a kisegér, s elindult az éléskamra felé.
Úgy surrant, hogy ember legyen, aki azt meghallja.
A Házi Kandúr szeme azonban éjszaka is úgy lát, mint nappal! Hopp – s máris a karma közé került a mi kis egerünk.
Törhette a fejét, hogyan szabaduljon meg a macska karmai közül. Aztán hirtelen ravaszul rápislogott, és boldog, megkönnyebbült hangon mondta:
– Jaj, jaj, milyen jó is, hogy elfogtál, s most megeszel; már azt hittem, hogy rettenetesebb halálom lesz!
A Házi Kandúr óvatosan eleresztette egy pillanatra. A ravasz kisegér tudta, hogyha most menekülni próbál, a Kandúr rácsap és megöli. Éppen ezért nemhogy szaladt volna, de még közelebb húzódott a Kandúrhoz, és kérlelni kezdte:
– Fogjál meg, Kandúrkám, s egyél meg, sokkal jobb lesz így nekem.
A Kandúr körme közé vette, s bizalmatlanul bámulta.
– Nem mondanád meg, hogy miért? – kérdezte baljósan, s bajuszát ingerülten rángatta.
– Jaj, rettenetes halálom lesz nekem egy fél órán belül. Tudod, véletlenül megettem vagy tíz deka patkánymérget, és most minden percben várom, hogy elfogjon a görcs és iszonyú kínok között múljak ki. Látod, Kandúr­kám, te megkegyelmezhetnél nekem. Egy roppantásodba kerülne csak, és én kínok nélkül halhatnék meg. Te pedig ráadásul még jól is lakhatnál velem! – könyörgően húzódott még közelebb a Kandúrhoz.
Amaz dühösen engedte el.
– Még mi a fenét ne! – kiáltotta –, hogy a húsoddal magamat is megmérgezzem? Hát mi vagyok én, jótékonysági intézmény, hogy mérgezett egereket mentsek meg a kínoktól? Jó lesz, ha eltűnsz, mert!… – s intett, tisztuljon.
A ravasz kisegér tudta, ha most gyorsan eliszkol, a Kandúr gyanút fog, s utána veti magát. Ezért hát tovább könyörgött, s még közelebb húzódott a Kandúrhoz.
– De igazán mentsél meg kínjaimtól! – esdekelt cérnavékony hangon.
A kandúr hátrébb lépett, kezdett félni: ez az egér még megmérgezi. Ha visszamegy a konyhába, jól megmossa a lábát, mert még a puszta érintése is megfertőzheti.
A kisegér utolsó támadásra készült.
A Kandúr felé ugrott kétségbeesett mozdulattal:
– Könyörgöm, ments meg a kínhaláltól!
A macska hátrahőkölt, ijedten megfordult, s úgy elillant a félig nyitott ajtón át, mintha ott se lett volna.