Vagy akár a belső szabadság, amely mindig fontos, de még inkább felértékelődik, ha külső szabadság egyszerűen nem létezik. A belső világ igazságai ilyenkor feszültséggel teli harcot vívnak a kinti hamissággal.
Ráadásul a művészek mindig is a legbelső vidéket, a lelküket viszik vásárra.
Bármely vidéken, bármelyik úton is járunk, mindegyiken át idetalálhatunk ma Sepsiszentgyörgyre.
A Felezőidő 2 című kiállítás ugyanis igazi „belső vidék”-tárlat.
1965 és ’75 között Romániában a politikai-kultúrpolitikai interregnumnak köszönhetően éppen volt egy lélegzetvételnyi esély. Bármilyen rövid is volt, ez a tíz év egy új nyelvezet kialakításának igényét hozta el. Belső vidék, egy különleges korszak. Mint akit a rabságból beszélőre visznek: érintkezik a külvilággal, de még mindig a rácsokon belül.
A szocreál elvárásainak szorításából időlegesen megszabadult, vagy legalábbis ebben reménykedő művészek korát írtuk. Lehetett újraértékelni: Nagybányát például. És lehetett felfedezéseket is tenni a be-beszivárgó nyugati folyóiratok nyomán vagy az 1966-os bukaresti Henry Moore, netán az 1969-es Paul Klee-kiállítás hatása alatt.
Tévednénk azonban, ha teljes művészi szabadságot emlegetnénk, csupán az ötvenes évekhez képest bekövetkező, termékeny, ám sajnos, átmeneti viszonylagosságról beszélhetünk. Hiszen a háttérben már ott munkáltak azok a politikai mechanizmusok, amelyek az 1970-es évek végétől egyértelműen az újabb, ezúttal Ceauşescu nevével fémjelzett, diktatórikus berendezkedéshez vezettek.
Jellemzővé vált az a viselkedési mód, amiről Vécsi Nagy Zoltán így fogalmazott az első, budapesti Felezőidő-tárlat katalógusában: „A civil és a hivatalos érdek azonban egyre inkább kettévált, és a történelem, a kultúra is meghasadt: egy láthatóan hamisra és egy rejtőzködni kényszerülő, egyre elfeledettebbé váló igazra. A művészek az európai és magyar, valamint erdélyi, székely önazonosság lélektani, kulturális összetevőit kezdték kutatni.”
Arra a bizonyos első kiállításra, tisztelt hölgyeim és uraim, már tucat esztendeje, 2002-ben került sor. Az Ernst Múzeumban akkor a Magyarországon (elsősorban a Ma­gyar Nemzeti Galériában) fellelhető művek domináltak.
A mostani, Sepsiszentgyörgyön bemutatásra kerülő alkotások teljes egészében erdélyi közgyűjtemények népszerű vagy lappangó darabjai.
A közismertebb alkotók, Szervátiusz Jenő és Tibor, Gy. Szabó Béla, Árkossy István vagy Elekes Károly mellett sok az anyaországi tárlatlátogató előtt kevésbé ismert név. Hiába lettek ugyanis 1990 után jóval gyakoribbak a kisebb-nagyobb bemutatók, kiállítások, a művésztelepi cserekapcsolatok, az erdélyi magyar művészet e belső vidékét illetően még mindig sok az adósság.
Jelenleg is látható például Kaposváron a csíkszeredai Márton Árpád egész életművét felölelő, retrospektív tárlat. Mégis azt mondhatjuk, hogy a régió művészetének valódi folyamatait, a magyarországi és romániai párhuzamosságokat, kereszteződéseket, kapcsolódási pontokat feltérképező hiteles összkép csak rendszeres munkával érhető el. Bőséggel akad még tennivaló.
Ebben áll és ebben marad jelentős szerepe a helyszínnek, a jelen kiállítással megnyíló Erdélyi Művészeti Központnak, mely gyűjtemény és szellemi műhely egy időben. De ne feledjük hangsúlyozni azt is, hogy azzal a reménnyel veheti birtokba a közösség ezt az intézményt, hogy talán nem is olyan sokára egy, az erdélyi magyar képzőművészet jelentőségéhez méltó, új, önálló épületet kaphat e városban otthonául.
A Központ szerencsére nincs egyedül: tágabb szakmai hátteret, intézményi támogatást nyújthat a létrejöttében eddig is bábáskodó Székely Nemzeti Múzeum.
Az adósságból szeretnénk törleszteni egy tetemes részt mi is azzal, hogy a Szépművészeti Mú­zeum–Magyar Nemzeti Ga­léria jövő tavasszal megrendezi az erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 közötti időszakának átfogó kiállítását.
Természetesen az erdélyi múzeumok anyagából is válogatunk, a katalógusban pedig olyan jeles szerzők szerepelnek majd, mint Banner Zoltán, Murádin Jenő, Kán­tor Lajos vagy a mostani kiállítás kurátora, Vécsi Nagy Zoltán.
A földrajzi szűkítés, az erdélyi művészet önálló bemutatása ezúttal a múltról szól, és éppen a korábbi mesterséges elkülönülés felszámolását szolgálja. Hogy többé már ne legyen értelme bármit leválasztani a magyar művészetről úgy, mint korábban, amikor Erdélyből nemcsak a nyugati folyamatok tűn­tek távolinak, de sok esetben Budapest legalább olyan messze volt, mint mondjuk Párizs.
A Felezőidő második tárlatát akár úgy is felfoghatjuk, mint felező, távolságcsökkentő utat. Az állapotot, ahol félúton, tehát útközben vagyunk a jobb megértés felé.
Mindez tehát bőségesen túlmutat a tárlat, a korszak és a város határán: Sepsiszent­györgy kiállítóterét közös dolgainkhoz, közös értékeinkhez köti.
Ismét egy újabb lehetőség, ami közelebb visz ahhoz a vidékhez, ahol mindannyian otthon vagyunk, ahol pontosan értjük egymás szavát.

Baán László