Tudja — jelentette ki —, mert ott volt. Mármint a téren, mikor azon a napfényes május 5-i napon jelentéktelen mértékben megrongálódott Mihály Vitéz vajda szobra, de meghalt egy ártatlan tizenkét éves gyermek, Vaszi Jánoska. A téren sokan voltak, a környező cukrászdákban még többen, ám a jelenlévők csak annyit láttak, robbant valami a szobornál, utána meg a rendőrség és a szekuritáté körbefogta a tragédia helyszínét, s elkezdődött az a nyomozás, melynek eredményét máig nem ismerjük. Ami közbeszéd tárgya volt az esetet követően, hogy leváltották Ioan Hancheşt, a belügyminisztérium korabeli megyei főfelügyelőjét és Aulich Sándort, a szekuritáté megyei főnökét, továbbá az, hogy a robbantás után százakat hurcoltak meg, hallgattak ki: a pofázókat, a gyanúsan viselkedőket, a vadászfegyver-tulajdonosokat, a robbanóanyagok közelében dolgozókat, lézengőket. Hónapok, évek múlva is visszahívták őket, el kellett mesélniük, mit tettek azon a napon, hol voltak, kikkel találkoztak stb. Sem a szülők, sem a rokonok, sem a sajtó még 1989 után sem tudott kideríteni semmi érdemlegeset az ügyről. Több újságírónak évekig tartó utánajárással és a hivatalosságok teljes elutasítása dacára annyit sikerült összeraknia a szekuritáté akkor még élő, de meglehetősen visszafogottan nyilatkozó vezetői szavaiból, hogy minden bizonnyal provokáció történt, a megye akkori — feletteseik szerint nem hatékonyan dolgozó — vezetőit akarták meneszteni. Furcsa, Bukaresthez köthető mozgásokat, kémelhárító tisztek jelenlétét észlelték, de a kivizsgálás eredményét nem tudták meg soha, igaz, közben menesztették őket. Ioan Hancheşt Mircea Dupac váltotta, Aulichot egy Sever Mureşan nevű szekustiszt. Azt ellenben éreztük, hogy a magyar lakosságra nehezedő nyomás megnőtt, s ha valóban egy, Petre Străchinaru által említett magyar szélsőséges ember vagy csoport robbantott volna, elképzelhetetlen, hogy ne fogták volna el, s ne hozták volna nyilvánosságra azt.

Az ügy rejtélyeinek feltárásában 1989 után sem jutottunk előbbre. Sem az esettel foglalkozó újságírók, sem az emberjogi szervezetek önkéntesei, sem a szülők. Pedig segítséget és támogatást kértek és kaptak is az összes megyében élő képviselőtől. Ismerte tragédiájukat Ticu Dumitrescu, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének elnöke, megígérte, támogatja őket. 1999 tavaszán, 15 évvel a robbantás után, s az ügy hatálytalanítása előtt a brassói főügyészségen — az iratcsomó őrzőinél — próbálkoztunk, de azon kívül, hogy a dossziét félreteszik, mert a tizenöt év lejárt, de ha újabb bizonyíték bukkan föl, előveszik, semmi érdemlegeset nem tudtak, tudtunk meg. Már éve is elmúlt tán, hogy a szekusdossziékat vizsgáló tanácshoz fordultak a szülők, hogy saját iratcsomóikat megtekinthessék, de eddig onnan sem kaptak semmiféle választ.

Természetesen tudjuk, biztosan ma sem állíthatjuk, hogy szekuritátés provokáció volt a szoborrobbantás. Mai eszünkkel szinte elképzelhetetlen, hogy létezhetett ember, aki a tizenkét éves gyermeket odaküldte a szoborhoz, hogy piszkálja meg azt a csomagot, melyet egy rúddal a ló hasa alá támasztottak. S közben tudja, hogy az felrobbanhat. Pedig valami ilyesfélének kellett történnie, mert Jánoska előbb a közeli művészeti iskola udvarán futballozott, majd hazafelé indult, s végül a szobornál kötött ki, melyet különben őriztek, s tilos volt a talapzatán gyermekeknek játszaniok.

Az lenne igazán jó, ha a képviselő úr vádaskodás helyett — élve előjogaival — megszerezné azokat a korabeli dokumentumokat, nyomozási anyagokat, melyekhez mi vagy a szülők nem jutottunk hozzá. És sejtései helyett az igazságról beszélne.