Tudom, miért e hajsza: ma visz fel édesanyám az iskolába. Két csirkét kell megfogni, mert ketten megyünk iskolába: Anikó meg én. Senki sem köteles vele, hogy csirkét vagy más egyéb jót vigyen a tanító bácsinak, de így volt az ősidők óta: illendő megajándékozni azt a bácsit, aki majd írni, olvasni, számolni megtanít. Nem sajnálom az ajándékot a tanító bácsitól, de sajnálom a csirkéket, szegénykéket. A bús kedvűnek született gyermek érzékenységével nézem a hajszát, s bármint vágyakoztam az iskolába, most, hogy közeledik a pillanat, kissé szívemet szorongani érzem: vége a szabadságnak, nem szökhetem át kedvem szerint a kis zsellérházba, amely amilyen kicsiny, oly nagy volt nekem: a mesék végtelen birodalma. Ott, abban a kicsi házban hallottam az első mesét. Mondója növendékleányka, s nem vén banya, amint azt gondoljátok talán. És az első mese után kisírtam-könyörögtem belőle a másodikat, harmadikat, a negyediket – aztán a jó isten tudja, hányadikat –, nem volt többé nyugodalma tőlem. Hol tanulta tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, lélegzetfojtogató meséknek ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- s kukoricafosztó estéken szedte föl, s mondta tovább tódítva, cifrázva, én meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel, s végére ha ért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább, tovább, még egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sírva bújtam karikás ágyacskámba, mert nem hívták át Rigó Annust – ő volt az én mesemondóm... Most ősz fejjel, egy mesére sem emlékszem, amit belőle kisírtam, de bizonyos vagyok abban, hogy ezekből a mesékből sarjadozott ki a mesemondó terebélyes fája, melynek tövében ti meg-megpihentek...
Októberben nyílt meg az iskola, de az egész hónapban csak két növendéke volt: Anikó meg én. Ő már túl volt a palatáblán, s irkája vonalai közé oly szép kerek betűket körmölgetett, amely kerekséghez – sok esztendő ide-oda próbálgatása után – csak öregedő esztendeimben jutottam el. Eleven eszű leányka volt, de amikor az új tanító kipróbált az olvasásban, ő még silabizálgatott, mutatóujjacskájával végigtapogatott a betűkön, én meg mutatóujj nélkül, mint a gyorsan folyó víz a medrében, haladtam végig Indali Péter Ábécéskönyvének apró olvasmányain. Az én első könyvem nem az Ábécé volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: Flóri könyve. Az a könyvecske, melyet Bezerédy Amália írt egyetlen leánykájának, Flórikának s vele egy félszázad gyermeknemzedékeinek. (...)
Négy-öt esztendős emberke voltam, amikor Szotyori bácsi, az új tanító elődje, karjára vett, s úgy vitt fel enyhe téli napokon az iskolába. Nem lakott ugyan nálunk, de ott tanyázott, házunknak kedves vendége volt. Ez a 18–20 éves ifjú igen szerette a kicsi Elekecskét, s mit gondolt, mit nem, addig mutogatta nekem játékos kedvében a falitáblák nagy és kis betűit, hogy valamennyivel megismerkedtem, s egyszerre csak összerakosgattam a betűit. A betűkből szavak, a szavakból mondatok lettek, szép, csendesen folydogáló mondatok. 
Benkő bácsi, az új tanító lába közé állított, úgy olvastatott próbát velem. Simogatta fejemet, arcomat, csudálkozott, álmélkodott, aztán egyszerre csak fölemelt az ölébe, s megcsókolt. Ezzel a csókkal „írta be” a hatesztendős apró emberkét. Hogy fölmele­gítette, hogy felszabadította szorongó szívecskémet ez a csók! Belenéztem a szemébe, s mondtam nagy bátran: Tudom az egyszeregyet is, tanító bácsi!
– Ó, ne mondd – mosolygott színlelt csudálkozással.
– Tudom, bizony!
– „Szöktetve” is?
– Szöktetve is!
És szöktetett összevissza, édesanyám meg gyönyörködve, aggódó arccal figyelt, nem zavarodom-e bele a szöktetésbe. – Ne féljen, édesanyám – bátorítá lopva odavetett mosolygásom.
– De azt nem tudod, hogy a macskának hány a lába? – kérdezte hirtelen Benkő bácsi.
Kacagtam, hogy csak úgy csengett a kis szobácska.
– Ó, mit mond, tanító bácsi! Négy, négy, négy!
– Ohó – mondta Benkő bácsi roppant komolyan:
A macskának négy a lába,
Ötödik a farkincája.
Mind kacagtak, édesanyám, a tanító bácsi, Anikó, de az én kicsi szívem elszorult, szemem sarkán kicsordult egy könnycsepp, hirtelen, váratlan gyúlt világosság buksi fejecskémben: íme, valami, ami nincs benne sem a Flóri könyvében, sem az Ábécében, s jaj, Istenem, mi minden lehet, ami nincs meg ezekben! Alig tudtak megvigasztalni. (…)