Hát mért nem szóltál rám,
Te tudtad, gubancban élek, nem kötésben,
Kötöttek volna földhöz, röghöz,
De kápráztattak a röhögések,
Kellett a taps, a veregetés, a „jóvolt”,
S én, aki must sem voltam, megjátszottam         az óbort.
Port hintettem szemembe,
Nappali álmot, hogy egyszer még             magamra találok.
De mikor volt az egyszer?
És mire szegődtem?
Erőt előlegeztek, saját magamra törtem,
Irtottam magamból, ami jó – a magvat –
Vízhabot gyűjtöttem házamhoz alapnak.
Tócsában élek –
Köröttem béka, csík lubickol,
Nád csobotol a csendben,
S hiába bújnék földbe,
Már kivernének a vermek.

Hallom, rothad a krumpli,
Hajnalra ködült a város,
Nyúlnak az esték, a kések,
Nyúlnak az arcok, a ráncok.
Azt hittem, nélkületek jó lesz,
S most egyetlen magamra sem találok.

Sepsiszentgyörgy, 1982. április