A szürkésbarna kalap vastag, behajló szélű, halvány okkerszínű vagy piszkosfehér lemezei sűrűn nőnek a tönkhöz, és alig lefutók. A közepes vagy ennél nagyobb gombák vaskos tönkön állnak, amelyek alapja bunkósodó. Ve­gyes erdőkben kell megkeresnünk, lombhullás után az avar rejtheti csoportjaikat. Jó, ehető gomba, erős aromája és illata sütés-főzés után még talán fokozódik is, amiért a szakkönyvek az érzékenyebb szervezetűeket óvják a fogyasztásától. Pala­csintá­ba, lángosba sütve vékony szeleteiket, megkenve kevés tejföllel... nincs gombában, ami felülmúlná.
Ilyenkor a már eltűnő ga­lambgombák utolsó jelentkezője a földtoló (fehér) galambgomba (Russu­la delica), amely összetévesztésig hasonlít a most szintén gyakori pelyhes keserűgombához, amelynek fogyasztását rossz íze miatt nem ajánlottuk. Bár kevésbé értékes a földtoló (nevét földes, avarral borított kalapjáról kapta, mi­vel ezt már a talaj alatt kiteríti), de ehető.
Néhány mérgező gomba is jellemzi az őszi erdőt. Gyakori az enyhén mérgező citromgalóca (Amanita citrina) és a kétes értékű, begöngyölt szélű cölöpgomba (Paxillus involutus), amely már okozott halálos mérgezést (mérge felhalmozódik a szervezetben, tehát gyakoribb fogyasztás után aktivizálódik). Vö­rös­esbar­na színű, a kalap mélyen begöngyölt, lemezei a kalap színéhez hasonlóak, nyomásra sötétbarnára vált. Gyökér­kapcsolt gom­ba, de bármelyik lombos vagy fenyőfával társul. Parkok­ban, kertekben is gyakori.