Farcádi Botond
Ha csak a kampányt nézzük, csak a közelgő elnökválasztás tükrében elemezzük helyzetünket, azt kell megállapítanunk, hogy voltaképpen nem nagyon panaszkodhatunk. Mi, erdélyi magyarok legalábbis. Közel negyedszázaddal az 1990-es változások után ugyanis ez lesz az első államfőválasztás, amelyen két magyar jelölt is versenybe száll, így legalább az első fordulóban immár választhatunk is, nem csupán szavazhatunk, mint az eddigi alkalmak során.
De nemcsak számarányában felülreprezentált a magyarság, a két pályázó eddigi szereplése alapján minőségben is kiemelkedik a mezőnyből. Programjuk bemutatására összpontosítanak, nem félnek kimondani a magyarság igényeit. Szilágyi Zsolt nyíltan beszél az ország föderalizálásáról, Székelyföld autonómiájáról – s láss csodát, nem szakad rá az ég az egységes és oszthatatlan Romániára. Kelemen Hunor az RMDSZ által bemutatott autonómiatervezet mellett érvel bátran – korábban egyetlen államfő-választási kampányban sem került ez ennyire konkrétan terítékre, Frunda György vagy Markó Béla az önrendelkezés igényéről csak általánosságban beszélt, nem pedig egy RMDSZ által felvállalt tervezet alapján. Mindemellett a mostani jelöltek az ország egészére vonatkozó elképzelést mutatnak be, derekasan állják a sarat a román sajtó nem mindig jóindulatú kérdéseinek kereszttüzében. Nem támadják ellenfeleiket, nem versenytársaik pocskondiázásából akarnak tőkét kovácsolni. Igaz, Szilágyi Zsolt vitára szóló hívását Kelemen Hunor elutasította, s bár érvelése – miszerint egymással nincs vitatkoznivalójuk – akár igaz is lehet, valószínűbb, hogy taktikai megfontolások állnak mögötte, így gesztusa azért súrolja a sportszerűtlenség határát. Korteskedésük során üzenetüket igyekeznek eljuttatni minél több erdélyi magyarhoz, és említésre méltó az is, ahogy figyelnek a román nyelvű kommunikációra.
Ha pedig a két magyar politikus szereplését összevetjük azzal, amit a többi elnökjelölt tesz, illetve számba vesszük, mennyire másról szól a kampány, mint az ország jövőjéről – kémbotrányról, korrupciós ügyekről, sárdobálásról, zsarolásról –, talán nem elfogultság kijelenteni, hogy akár Kelemen Hunor, akár Szilágyi Zsolt győzne, élhetőbb, normálisabb, európaibb állammá válna Románia.
S bár erre reális esély egyelőre nincs, az már rajtunk múlik, hogy a magyarság ne csak jelöltjein keresztül mutasson példát, hanem a választói aktivitás tekintetében is. Mert minél nagyobb arányban járulunk az urnák elé, annál erőteljesebb jelzést küldhetünk Bukarestbe és a nagyvilágba: nemcsak nyelvünk, kultúránk, nemzetiségünk más – de felelősségérzetünk, demokrácia iránti elkötelezettségünk is.
