Hajdanában, danában élt valahol a földkerekségen egy király; volt neki egy fia meg egy lánya. Gyönyörű két gyerek volt: a fiú, akár a napsugár, a lányka, akár a hajnal. Szerette is őket a király erősen!
Azt kellett volna látni, amikor a két szép gyerek kéz a kézben végigsétált a királyi kerten! Hanem egyszer, amikor a király a városban kocsikázgatott a lányával, hirtelen hatalmas szélroham támadt, és a királylány abban a pillanatban, huss! – nyomtalanul eltűnt a hintóból! Szegény király nézett jobbra, nézett balra, de a királylánynak se híre, se hamva! Nyomban szétmenesztette a királyi fullajtárokat szerte az egész országban, azok meg keresték, kutatták a kis királylányt, tűvé tettek utána minden zugot, de sehol semmi. Szegény király úgy jajveszékelt, úgy búslakodott, hogy rossz volt hallgatni.
– Ugyan édesapám – vigasztalta a fia, pedig neki is csordultig volt a szíve a bánattól –, ne búslakodj, ne szomorkodj, ne veszítsd el a reményt! Elmegyek én, megkeresem a kishúgomat, és bízom benne, hogy Isten segítségével meg is lelem!
A király, mit volt mit tenni, megáldotta egyetlen fiát, ellátta pompás fegyverzettel, és Isten nevében útjára bocsátotta.
Ment, mendegélt a királyfi, hegyen, völgyön át, kutatott, kérdezősködött, de a húgáról, egy pehelynyi hír nem sok, annyit sem tudott meg. Amint így barangolt erdőn, mezőn át, egyszer csak egy tóhoz érkezett. A tóban egy csapat vadkacsa lubickolt. A királyfi lekapta a válláról a puskát, megcélozta a legnagyobbikat.
– Várjál, legény, várjál, ne lőj rám – kiáltott rá a vadkacsa –, meglátod, nem bánod meg! Ha úgy hozza a sors, cserébe megsegítlek! Tudom, hová igyekszel, jó úton haladsz, a húgod a Szélkirály várában raboskodik.
A királyfi elcsodálkozott, vállára dobta a puskát és tovább ballagott. Kisvártatva egy hatalmas hangyabolyhoz érkezett. A hangyaboly éppen az útjában emelkedett. A királyfi fogta a botját, elkezdte a hangyabolyt szurkálni. A hangyák rémülten futottak össze, s a nagy sürgés-forgás közepette egyszerre csak elébe állt egy nagy szárnyas hangya, és így szólt:
– Ne rombold össze a palotámat, derék legény, ne rombold, hiszen végül is nem áll utadban! Térj ki jobb felé, meglásd, nem bánod meg! Ha úgy hozza a sors, cserébe megsegítlek!
A királyfi elmosolyodott az ártatlan beszéden, és békén hagyta a hangyabolyt. Amint folytatta az útját, egy sűrű erdőségbe érkezett, de úgy eltévedt benne, hogy azt sem tudta, merre forduljon.
Ekkor egy kis ösvényt vett észre a fák között, csakhogy arrafelé meg egy hatalmas kiszáradt fatörzs állta útját. A fatörzs odvában csak úgy hemzsegtek a vadméhek.
A királyfi kirántotta a kardját, hogy kivágja a korhadt rönköt, de ebben a pillanatban kibújt az odúból a méhkirályné, és így szólt:
– Ne vágd ki a házam, derék legény, ne vágd ki, hiszen nem állja utadat: kerüld ki bal felé! Ha úgy hozza a sors, cserébe megsegítlek!
A királyfi hallgatott a szavára, békén hagyta a fatörzset, és tovább törte az utat a sűrűségen keresztül. Mikor végre átvergődött, egy kopár hegycsúcson hatalmas várat pillantott meg maga előtt.
– Nos, Istennek hála, megérkeztem volna – sóhajtott fel –, és megindult felfelé a csúcsra.
Hanem most következett csak az út neheze: olyan szél süvített a hegycsúcs felől, hogy a királyfinak négykézlábra kellett ereszkednie, úgy kúszott lépésről lépésre fölfelé.
Nagy nehezen elérte a várat, bekopogtatott a kapun – sehol senki. Belépett az első terembe, átment a másodikon is, sehol egy teremtett lélek. Csak a harmadik szobában akadt rá a kedves sógorurára, amint éppen kifelé fütyörészgetett a nyitott ablakon. A Szélkirály, amikor meghallotta a királyfi lépteit, visszafordult az ablaktól:
– Isten hozott, sógor, Isten hozott!
A királyfi nyomban a dologra tért, és visszakövetelte elrabolt húgocskáját.
– Lassan a testtel, sógor – nevetett a Szélkirály –, most a hatalmamban vagy, hát várjunk már egy csöppet!
Ezzel magával vitte a tenger partjára, ott lehúzta az ujjáról az aranygyűrűjét, belehajította a tenger kellős közepébe, és így szólt:
– Ha ezt a gyűrűt reggelig előteremted, viheted a húgodat, ha nem, mehetsz, ahonnan jöttél!
A királyfi ezekre a szavakra majd megdermedt a rémülettől, de egy szóval sem válaszolt.
– Viszontlátásra reggel! – tette hozzá kacagva a Szélkirály, azzal faképnél hagyta.
A királyfi olyan csüggedten járt fel-alá ott, a tenger partján, mintha meggyötörték volna. Amint így búslakodott, váratlanul odaröppent a vadkacsa.
– Testvér, te megajándékoztál az életemmel – mondta –, azért hát cseppet se szomorkodj: térj nyugovóra, majd én előkerítem azt a gyűrűt!
Úgy is lett. A királyfi elaludt, és amikor hajnalban felébredt, már az ujján ragyogott a Szélkirály gyűrűje. A királyfi nem tudott hová lenni nagy örömében, de közben megérkezett fütyörészve a Szélkirály is.
– Hát, sógor – kezdte nagy hetykén –, hogy áll a bál? Megvan a gyűrű?
– Meg hát! – tartotta elébe a királyfi az ujját.
– Mi a szösz?! Nos, hát akkor még valamit: gyere velem, kedves sógor!
Felvezette a vár legmagasabb tornyába, ott előszedett egy jó kilónyi mákot, és az egészet beleszórta a szélbe.
– Úgy igyekezz, sógor, hogy reggelig összeszedd ezt a mákot: ha megteszed, szabad vagy a húgoddal együtt! Szegény királyfi szomorúan tekintett le a szétszórt mák után, és felsóhajtott. Ebben a pillanatban ki tudja, honnan, egyszerre csak ott termett a szárnyas hangya, és így szólította meg:
– Ne búsulj, testvér, feküdj le nyugodtan: reggelig mind összeszedjük a mákot!
A királyfi fellélegzett, és reménykedve nyugovóra tért. Reggelre, mire a Szélkirály megérkezett, a szárnyas hangyák már az utolsó szemig összeszedték a mákot, és be is hordták a toronyba.
– Jól van, sógor, ha már ilyen derék legény vagy, megérdemled a kishúgodat! De még az utolsó próba hátravan: tizenkét hajadon közül kell őt felismerned és kiválasztanod!
– Hát hiszen szép testvér lennék, ha nem ismerném meg a tulajdon húgomat – gondolta a királyfi bizakodva.
Hanem amikor elébe állították a tizenkét hajadont, forogni kezdett vele a világ. Hajszálig egyforma volt mind a tizenkettő, hajszálig egyformán mosolyogtak rá, de még a hangjuk is hajszálig egyforma volt, amikor megszólaltak:
– Isten hozott, kedves bátyám!
A királyfi látta, hogy zsákutcába került. Amint így töprengett, hogy mitévő legyen, egyszer csak odaröppent a méhkirályné, és a fülébe súgta:
– Ne félj, testvér, csöppet se félj: amelyikre rászállok, az lesz a te húgod!
A királyfi lélegzetvisszafojtva nézte, melyikre száll hát, és amikor a méhecske letelepedett az egyik hajadon vállára, a királyfi nyomban odasietett, megölelte a lányt, és felkiáltott:
– Ez az én kishúgom!
– Eltaláltad! – fújta fel mind a két orcáját a Szélkirály – menjetek hát Isten hírével!
Nem is vártak azok több búcsúztatásra, ujjongó örömmel futottak haza az édesapjukhoz. Hát még az apjuk, az örült csak igazán! Azt kellett volna látni, amikor a királyfi megjelent kéz a kézben az elveszett kis királylánnyal – olyan boldogságot még nem láttak sehol széles e világon!
Szlovák népmese