Mese a Szélkirályról

2014. november 1., szombat, Kiscimbora

Hajdanában, danában élt valahol a földkerekségen egy király; volt neki egy fia meg egy lánya. Gyönyörű két gyerek volt: a fiú, akár a napsugár, a lányka, akár a hajnal. Szerette is őket a király erősen!

  • Bíró Kata Sarolta
    Bíró Kata Sarolta

 Azt kellett volna látni, amikor a két szép gyerek kéz a kézben végigsétált a királyi kerten! Hanem egyszer, amikor a király a városban kocsikázgatott a lányával, hirtelen hatalmas szélroham támadt, és a királylány abban a pillanatban, huss! – nyomtalanul eltűnt a hintóból! Szegény király nézett jobbra, nézett balra, de a királylánynak se híre, se hamva! Nyomban szétmenesztette a királyi fullajtárokat szerte az egész országban, azok meg keresték, kutatták a kis királylányt, tűvé tettek utána minden zugot, de sehol semmi. Szegény király úgy jajveszékelt, úgy búslakodott, hogy rossz volt hallgatni.
– Ugyan édesapám – vigasztalta a fia, pedig neki is csordultig volt a szíve a bánattól –, ne búslakodj, ne szomorkodj, ne veszítsd el a reményt! Elmegyek én, megkeresem a kishúgomat, és bízom benne, hogy Isten segítségével meg is lelem!
A király, mit volt mit tenni, megáldotta egyetlen fiát, ellátta pompás fegyverzettel, és Isten nevében útjára bocsátotta.
Ment, mendegélt a királyfi, hegyen, völgyön át, kutatott, kérdezősködött, de a húgáról, egy pehelynyi hír nem sok, annyit sem tudott meg. Amint így barangolt erdőn, mezőn át, egyszer csak egy tóhoz érkezett. A tóban egy csapat vadkacsa lubickolt. A királyfi lekapta a válláról a puskát, megcélozta a legnagyobbikat.
– Várjál, legény, várjál, ne lőj rám – kiáltott rá a vadkacsa –, meglátod, nem bánod meg! Ha úgy hozza a sors, cserébe megsegítlek! Tudom, hová igyekszel, jó úton haladsz, a húgod a Szélkirály várában raboskodik.
A királyfi elcsodálkozott, vállára dobta a puskát és tovább ballagott. Kisvártatva egy hatalmas hangyabolyhoz érkezett. A hangyaboly éppen az útjában emelkedett. A királyfi fogta a botját, elkezdte a hangyabolyt szurkálni. A hangyák rémülten futottak össze, s a nagy sürgés-forgás közepette egyszerre csak elébe állt egy nagy szárnyas hangya, és így szólt:
– Ne rombold össze a palotámat, derék legény, ne rombold, hiszen végül is nem áll utadban! Térj ki jobb felé, meglásd, nem bánod meg! Ha úgy hozza a sors, cserébe megsegítlek!
A királyfi elmosolyodott az ártatlan beszéden, és békén hagyta a hangyabolyt. Amint folytatta az útját, egy sűrű erdőségbe érkezett, de úgy eltévedt benne, hogy azt sem tudta, merre forduljon.
Ekkor egy kis ösvényt vett észre a fák között, csakhogy arrafelé meg egy hatalmas kiszáradt fatörzs állta útját. A fatörzs odvában csak úgy hemzsegtek a vadméhek.
A királyfi kirántotta a kardját, hogy kivágja a korhadt rönköt, de ebben a pillanatban kibújt az odúból a méhkirályné, és így szólt:
– Ne vágd ki a házam, derék legény, ne vágd ki, hiszen nem állja utadat: kerüld ki bal felé! Ha úgy hozza a sors, cserébe megsegítlek!
A királyfi hallgatott a szavára, békén hagyta a fatörzset, és tovább törte az utat a sűrűségen keresztül. Mikor végre átvergődött, egy kopár hegycsúcson hatalmas várat pillantott meg maga előtt.
– Nos, Istennek hála, megérkeztem volna – sóhajtott fel –, és megindult felfelé a csúcsra.
Hanem most következett csak az út neheze: olyan szél süvített a hegycsúcs felől, hogy a királyfinak négykézlábra kellett ereszkednie, úgy kúszott lépésről lépésre fölfelé.
Nagy nehezen elérte a várat, bekopogtatott a kapun – sehol senki. Belépett az első terembe, átment a másodikon is, sehol egy teremtett lélek. Csak a harmadik szobában akadt rá a kedves sógorurára, amint éppen kifelé fütyörészgetett a nyitott ablakon. A Szélkirály, amikor meghallotta a királyfi lépteit, visszafordult az ablaktól:
– Isten hozott, sógor, Isten hozott!
A királyfi nyomban a dologra tért, és visszakövetelte elrabolt húgocskáját.
– Lassan a testtel, sógor – nevetett a Szélkirály –, most a hatalmamban vagy, hát várjunk már egy csöppet!
Ezzel magával vitte a tenger partjára, ott lehúzta az ujjáról az aranygyűrűjét, belehajította a tenger kellős közepébe, és így szólt:
– Ha ezt a gyűrűt reggelig előteremted, viheted a húgodat, ha nem, mehetsz, ahonnan jöttél!
A királyfi ezekre a szavakra majd megdermedt a rémülettől, de egy szóval sem válaszolt.
– Viszontlátásra reggel! – tette hozzá kacagva a Szélkirály, azzal faképnél hagyta.
A királyfi olyan csüggedten járt fel-alá ott, a tenger partján, mintha meggyötörték volna. Amint így búslakodott, váratlanul odaröppent a vadkacsa.
– Testvér, te megajándékoztál az életemmel – mondta –, azért hát cseppet se szomorkodj: térj nyugovóra, majd én előkerítem azt a gyűrűt!
Úgy is lett. A királyfi elaludt, és amikor hajnalban felébredt, már az ujján ragyogott a Szélkirály gyűrűje. A királyfi nem tudott hová lenni nagy örömében, de közben megérkezett fütyörészve a Szélkirály is.
– Hát, sógor – kezdte nagy hetykén –, hogy áll a bál? Megvan a gyűrű?
– Meg hát! – tartotta elébe a királyfi az ujját.
– Mi a szösz?! Nos, hát akkor még valamit: gyere velem, kedves sógor!
Felvezette a vár legmagasabb tornyába, ott előszedett egy jó kilónyi mákot, és az egészet beleszórta a szélbe.
– Úgy igyekezz, sógor, hogy reggelig összeszedd ezt a mákot: ha megteszed, szabad vagy a húgoddal együtt! Szegény királyfi szomorúan tekintett le a szétszórt mák után, és felsóhajtott. Ebben a pillanatban ki tudja, honnan, egyszerre csak ott termett a szárnyas hangya, és így szólította meg:
– Ne búsulj, testvér, feküdj le nyugodtan: reggelig mind összeszedjük a mákot!
A királyfi fellélegzett, és reménykedve nyugovóra tért. Reggelre, mire a Szélkirály megérkezett, a szárnyas hangyák már az utolsó szemig összeszedték a mákot, és be is hordták a toronyba.
– Jól van, sógor, ha már ilyen derék legény vagy, megérdemled a kishúgodat! De még az utolsó próba hátravan: tizenkét hajadon közül kell őt felismerned és kiválasztanod!
– Hát hiszen szép testvér lennék, ha nem ismerném meg a tulajdon húgomat – gondolta a királyfi bizakodva.
Hanem amikor elébe állították a tizenkét hajadont, forogni kezdett vele a világ. Hajszálig egyforma volt mind a tizenkettő, hajszálig egyformán mosolyogtak rá, de még a hangjuk is hajszálig egyforma volt, amikor megszólaltak:
– Isten hozott, kedves bátyám!
A királyfi látta, hogy zsákutcába került. Amint így töprengett, hogy mitévő legyen, egyszer csak odaröppent a méhkirályné, és a fülébe súgta:
– Ne félj, testvér, csöppet se félj: amelyikre rászállok, az lesz a te húgod!
A királyfi lélegzetvisszafojtva nézte, melyikre száll hát, és amikor a méhecske letelepedett az egyik hajadon vállára, a királyfi nyomban odasietett, megölelte a lányt, és felkiáltott:
– Ez az én kishúgom!
– Eltaláltad! – fújta fel mind a két orcáját a Szélkirály – menjetek hát Isten hírével!
Nem is vártak azok több búcsúztatásra, ujjongó örömmel futottak haza az édesapjukhoz. Hát még az apjuk, az örült csak igazán! Azt kellett volna látni, amikor a királyfi megjelent kéz a kézben az elveszett kis királylánnyal – olyan boldogságot még nem láttak sehol széles e világon!
Szlovák népmese

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Ön szerint feljut-e a mostani idényben a SuperLigába a Sepsi OSK?









eredmények
szavazatok száma 753
szavazógép
2014-11-01: Kiscimbora - :

A tigris és a róka

A róka egyszer találkozott a tigrissel. A tigris rávicsorgott, a karmát kieresztette, és meg akarta őt enni. A róka cselhez folyamodott, és így szólt:
– Uram! Ne képzeld, hogy egyedül te vagy az állatok királya. Én is vagyok olyan félelmetes, mint te. Ha nem hiszed, tegyünk próbát! Induljunk el. Én megyek elöl, gyere utánam. Ha az emberek nem ijednek meg tőlem, széttéphetsz.
2014-11-01: Irodalom - :

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok, feleim, egyszerre meghalt
és itthagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.