Nem volt jó érzés vasárnap székelyföldi magyarnak lenni. Már az utolsó héten sem volt jó azt látni, hogy kampánytémává silányították az autonómia ügyét. Hogy képtelenek vagyunk valamiféle nemzeti minimumot rögzíteni, s bár a közös célokat kivonni a pártpolitikai csatározásokból. Nem volt mozgósító, sőt, ellenkező hatást váltott ki az utolsó napokban alkalmazott negatív kampány, az ag­resszív szórólapozás, a pirossal lefestett bejáratok – az meg kifejezetten elkeserítő volt, hogy vasárnap ismét azzal vált híressé Kovászna megye: utolsók között álltunk a részvételi arány tekintetében.
Kudarcot vallottunk, mindannyian. Nem csak a politikai pártok, az RMDSZ és jelöltje, Kelemen Hunor, aki 50 ezerrel kevesebb voksot kapott, mint öt évvel korábban. Nem csupán az Erdélyi Magyar Néppárt és képviselője, Szilágyi Zsolt, akinek alig több mint 50 ezer szavazatot sikerült összegyűjtenie – az mindenesetre az erdélyi magyar közéletben is ritka, értékelendő felelősségvállalási gesztus, hogy tegnap Toró T. Tibor pártelnök és a volt államfőjelölt is benyújtotta lemondását a gyenge eredmények miatt.
Lehet persze, mint mindig, ezúttal is dicsőíteni a távolmaradókat, hogy lám, mennyire szubtilisen üzentek a politikai elitnek, milyen egyértelműen jelezték csalódottságukat, kiábrándultságukat, lehetne naphosszat ismételgetni a jól ismert szólamokat az ily módon megfogalmazott figyelmeztetésről, lehetne elmélkedni azon, miért távolodtak el vezetőink a választóktól, miért nem hitelesek már, miért nem érezzük, hogy a mi érdekeinket képviselik – de teljesen fölösleges volna mindez. Tévedés volna ugyanis csak a politikusokat okolni a távolmaradásért. Legalább ennyire felelősek vagyunk mi is, amiért nem vonjuk felelősségre őket, ha elégedetlenek vagyunk, nem gyakorolunk nyomást rájuk, nem próbáljuk rákényszeríteni őket arra, hogy a mi érdekeinket képviseljék, valahányszor úgy érezzük, nem ezt teszik. Tudomásul kell vennünk végre: demokráciában a választójog az érdekérvényesítés alapvető eszköze. A távolmaradás pedig belenyugvást jelent, és azzal is jár, hogy mások döntenek sorsunkról – például a teleormaniak, az idegengyűlölők, a kiló lisztért szavazók, mindazok, akik pár lejért eladják voksukat.
Mert miközben ujjal mutogatunk Bukarestre, miközben Székelyföld másságára hivatkozva harcolunk az autonómiáért – éppen jövőnk és közösségünk iránti felelősségérzetből, demokrácia iránti elkötelezettségből szerepelünk le egyre gyakrabban.