Összefogott az egyház, az önkormányzat, az iskola és a civil szervezetek, hogy Sepsiszentgyörgy őrkői városszélén élő nagyszámú roma közösségnek megadják a lehetőséget az emberibb élethez, a tanuláshoz. Idén húsz éve, hogy Márkus András szentszéki tanácsos, az őrkői Mária, világ királynője tiszteletére felszentelt templom plébánosa, a roma közösség papja elkezdte az írástudatlanság felszámolását, a cigány gyermekek oktatását a templom alagsorában kialakított iskolában.
1994. október 22-én helyezték el az intézmény alapkövét, tizenöt éve működik a Néri Szent Fülöp Általános Iskola. Indításakor itt volt Jakubinyi György érsek, aki idén is megtisztelte jelenlétével az őrkői közösséget, akárcsak Tischler Ferenc alpolgármester és Bokor Attila, a roma oktatással megbízott tanfelügyelő. Az indulásról, az iskolaépítés folyamatáról, a kezdeti és jelenkori gondokról, örömökről beszélgetünk Márkus András atyával és Kiss Róbert iskolaigazgatóval.
Legyen gondod a cigányokra!
Márkus András: 1991-től, azaz 23 éve nagyon figyelem a cigányokat, amióta Bálint Lajos érsek úr a sepsiszentgyörgyi Csíki negyedi plébániára helyezett. Ahogy beköltöztem, két nap múlva csengett a telefon: Halló, itt Bálint Lajos. Dicsértessék a Jézus Krisztus! András, azért helyeztelek Sepsiszentgyörgyre, hogy valakinek gondja legyen a cigányokra is. 1991 augusztusában még épülőben volt a nővérek rendháza és a templom. December 8-án első alkalommal jöttem fel misét tartani. Az utcáról szedtem össze a gyermekeket, megkezdtem a misét. A templom pillanatok alatt megtelt. A mise végére már annyian voltak, hogy mozdulni sem lehetett. Ott, mise közben jutott eszembe, hogy a gyermekeknek beindítom a hittanórát. Másnap feljöttem. A templomban az ülőhelyek teljesen megteltek gyermekekkel. Hoztam magammal egy Képes Bibliát, vittem körbe a nagyoknál, de a 14–15 éves fiatal serdülők egyike sem tudta elolvasni a szöveget. A magyar gyermekekkel egy iskolába járva három év alatt sem tudtak megtanulni olvasni. Akkor jött az ötlet, hogy nekem muszáj lesz iskolát indítanom. Nem úgy képzeltem, hogy lesz egy iskola, órarend, hanem úgy, hogy csoportokra osztom őket, foglalkozom velük. De amikor láttam a tömeget, hogy már 80–100 lett a létszám, segítséget kellett kérnem.
A ’91–92-es tanévben latint tanítottam a Mikóban, reggel vagy este miséztem a Csíki utcában, délután készültem, feljöttem, kb. két órát itt töltöttem a gyermekek között, majd bementem tanítani a hittanárképzőbe. Ott elmondtam, milyen jó lenne, ha a jövő hitoktatói közül néhányan esetleg jelentkeznének, kijönnének tanítani, egy-két órát eltölteni a cigány gyermekek között, hátha sikerülne rászoktatunk az írás-olvasásra. Akkor hetvenen jártak a hittanárképzőre, de csak egyetlenegy jelentkezett: Kocka Ágnes, aki később első igazgatója lett ennek az iskolának. A templomban kezdtük a tanítást, talán a Kis Árpád-iskolából kaptunk egy olyan régimódi táblát, ami ott hányódott, és forgatható volt. Beírtam egyik oldalon, utána a másik oldalon, tanítottam a hittant, közben írás-olvasást. Láttam a gyermekeket, milyen örömet jelentett, amikor először le tudták írni a saját nevüket, hogy Dima vagy Mocsel...
A Néri Szent Fülöp-iskola
– Közben beindult a tanítás ’91 végétől, ’92-től, 1994. január elsejétől lett államilag is elismert iskolánk. Kocka Ágnes volt az első, aki tanított; jött Kernászt Irma, aki eredetileg fényképész volt; Farkas Melinda, aki eredetileg pincérként dolgozott; Borlán Gitta – igazából négy tanerővel indultunk. A hittanórák a templom alatti teremben voltak, a hosszú helyiségben felhúzattam egy közfalat, hogy legyen két tanterem, és még a templom kórushelyére is feltettünk egy osztályt.
1994. január elsejétől kérdezték, hogy milyen nevet akarunk az iskolának. Nekem azonnal bejött, hogy Néri Szent Fülöp, aki az 1500-as évek derekán Rómában összeszedte az utcakölyköket és tanítgatta őket. Benyújtottuk a dokumentációt, megkaptuk a hivatalos jóváhagyást.
A ’94-es év azért is érdekes, mert amikor 160, majdnem 200 gyerek járt ide rendszeresen, támadt egy jó ötletünk. Akkor egész nap: 8–12-ig, 12–16 és 16–20 óráig tartott a tanítás. Amikor láttam ezt a zsúfoltságot, akkor született meg az iskolaépítés gondolata. A polgármesteri hivatalhoz mentem, emlékszem, Albert Álmos és Czimbalmos Csaba rémüldözve hallgatták, hogy a gyermekek nem járnak sehova iskolába, csak oda hozzánk. Mondom, így igaz. Kijöttek másnap, felmértük a terepet, kijelöltük a helyet. Iskolaépítésre hiába adtam volna be a kérést, mert ez az államnak lett volna a kötelessége, s nem az egyháznak. Így akkor lelkipásztori központnak készült ez az épület: 1994. október 22-én az alapkövét Jakubinyi György érsek úr tette le.
Elkezdődött a levelezgetés Anglia, Írország, Németország, Ausztria és Franciaország Caritasával. Még Olaszországból is kaptunk egy kis segítséget. A helybeli és a külföldi Caritas között megteremtettem a kapcsolatot: ők küldték a pénzt, én pénzt nem is láttam, de az iskola épült. Igaz, lassan, öt évig. 1999. szeptember 9-én Jakubinyi érsek úr felszentelte az új épületünket.
– Hogy kezdték az idei tanévet, milyen létszámmal indult ősszel a Néri Szent Fülöp-iskola? – kérdeztük Kiss Róbert igazgatót.
Kiss Róbert: Lassan beindult nálunk is az élet, kellett két hét, amíg a gyermekek megszokták, hogy vége a vakációnak, és megismerkedtek az új tanárokkal. Rengeteg gyermekünk van: 507-en iratkoztak be óvodába-iskolába. Ebből majdnem 150 óvodás, 49 előkészítő osztályos, az I–IV. osztályban párhuzamos osztályok vannak, viszont ötödikre csak egy marad. Gimnáziumi szinten már csak egy-egy osztály van évfolyamonként. Ez a legnagyobb problémánk, amit nem nagyon sikerült megoldani. A tavaly-tavalyelőtt négyen-hatan végezték el a nyolcadikat. Viszont most van egy nagyon erős nyolcadik osztály. Ügyesebb családokból származnak, tizenhatan vannak, úgy néz ki, közülük tízen továbbtanulnak. Nagyobb gond a lányokkal van, tavaly például a legjobb eszű kislány májusban férjhez ment. Eleget mondtuk, hogy egy héten legalább jöjjön be kétszer, a férje nem engedte. Ez a férjhez menés náluk olyan, hogy odaköltöznek a fiúhoz. Ezek az ősi tradíciók akadályozzák meg őket a továbbtanulásban, és ezen mi nem tudunk segíteni.
Kinevelni a példaképet
– Én 2000 őszén kerültem az iskolába, idén megkezdtem a 15. tanévet. Azt nézve, honnan indultunk, óriási a fejlődés, más intézményekhez viszonyítva azonban úgy érzem, stagnálunk. Öt-hat éve elértük, hogy a gyermekek elvégezzék a nyolc osztályt, viszont nagyon kevesen mennek tovább. De ez is nagy eredmény, a kezdetek kezdetén a 10–12 éveseket mind az első osztályba kellett beírni, mert nem tudtak írni-olvasni. Most megvan az óvoda, elég sok a hiányzás, de legalább aki onnan idejön, már látott papírt, ceruzát. Mikor ide kerültem, egyből első osztályt kaptam, a tanulók több mint fele nem is látott ceruzát, papírt. Sohasem jártak óvodába. Első nap kiosztottam a ceruzát, s nem tudták megfogni, hanem markolták. Aztán az első osztály végére, ha nem is olvastak, de ismerték az összes betűt – szerintem az óriási eredmény volt.
Abban kellene valahogy segítenünk, hogy tanuljanak tovább, és kinevelni közülük valakit, aki lehetne példakép. Mert egyelőre nincs, amivel ösztönözni. Volt olyan gyermekünk, hogy nem sikerült az érettségije, és ő is a köztisztasági vállalatnál kapott munkát. Szülői értekezletre jöttek tavaly is a polgármesteri hivataltól, az iskolák igazgatói, tartottunk a nyolcadikosoknak egy megbeszélést, hogy milyen lehetőségek vannak, hol tanulhatnak tovább. Itt voltak mind a szakiskolák igazgatói, kérdezték a szülőket, miért nem engedik tovább a gyermekeket? Azt válaszolták, hogy aki elvégezte a 12. osztályt, ő is csak a Tegánál dolgozik. Ott lehet 2–3 osztállyal is dolgozni. Nem látják a tanulás, a tudás lényegét. Ha pár gyermekből legalább szakmunkás lenne, kapnának jó munkahelyet, példaképek lehetnének, tudnánk a többieket motiválni. Úgy érzem, mindenki összefog értük: az egyház, a polgármesteri hivatal, az iskola, csak hiányzik az ő mentalitásuk, hozzáállásuk.
Márkus András: Magyarországon Székely János püspök urat bízta meg a magyar püspöki kar a cigány kérdéssel. Nemrég személyesen is találkoztunk, beszélgettünk. Elmondta: Magyarországon az a legnagyobb gondjuk, hogy olyan kevesen végeznek egyetemet. Én meg mondtam: „Kegyelmes úr, nálunk meg Székelyföldön az a legnagyobb gondunk, hogy olyan kevesen végzik el becsülettel a nyolc osztályt.” Ez a különbség a két ország között.
Kinőtték a templomot, iskolát
Kiss Róbert: Amikor ide kerültem tanítani, 230-an voltak, most 500-ra szaporodtak.
Márkus András: Érdekes a szaporulat története is. Olyan országból származnak ők, ahol 12–13 éves korukban a lányok férjhez mennek, mert biológiailag érettek. Etnikailag ezt hozták magukkal. Ilyenkor már semmivel nem lehet megfogni őket. Viszont nekünk, magyaroknak pozitív példát mutatnak több szempontból is. Meg lehet figyelni, hogy a leányka 14–15 évesen férjhez ment, a legényke 16–17 éves – de nem válnak el soha, együtt maradnak. Ami nálunk, magyaroknál másként van: huszon-harmincéves korában nagy nehezen ráveszi magát a fiatalember, hogy elvegye feleségül a lányt. Megvan a nagy felvonulás néptanácsnál, egyháznál, háromszázas vendégsereggel, a nagy lakoma, és két-három év múlva szétmennek csak azért, mert nem tudnak szót érteni. A cigányok együtt hordozzák az élet nehézségeit és együtt maradnak. A másik pozitívum a gyermek iránti tiszteletük és szeretetük. Az utolsó évek statisztikája: évente 60–70 közötti a keresztelések száma, és csak 15–20 a temetéseké, ami azt jelenti, évente úgy 50 személlyel gyarapodik az egyházközség. Öngyilkosság egy sem volt a telepen a 23 év alatt.
Kiss Róbert: Az önkormányzat tartott egy népszámlálást, felmérést, mely szerint 1850 fő él az Őrkőn, közülük 507 három és tizennégy év közötti. Egyharmada majdnem.
Márkus András: A polgármesteri hivatal adatai nem egészen fedik a valóságot. Van néhány család – a Kovács és a többiek –, amelyek nem vallják magukat cigánynak. Népszámláláskor öt olyan családról tudok, ahová nem mentek ki, mert a telep szélén laktak, és a kutyák miatt nem mertek. A reális szám, úgy mondanám, 2000 körül mozog. A népszámlálási adatok azért sem találnak, mert amikor megkérdezték őket, akkor azt mondták, hogy „hát mink magyar cigányok vagyunk”. A magyart beírták, a cigányt nem. A volt Lenin, most Olt negyedi cigányok – akik kb. 300–400-an laknak a tömbházakban szétszórva, elég normális körülmények között élnek, és próbálnak beilleszkedni – nem is mondják magukat annak. Megoldottuk a beiskolázást, de még mindig van olyan gyermek, aki óvodában sincs beírva. Olyan ötéves gyermeket kereszteltem nem is olyan rég, hogy azelőtt egy héttel váltották ki a keresztlevelét...
– Hány pedagógus tanít az őrkői iskolában?
Kiss Róbert: Az iskolában a betanító tanárokkal együtt úgy harmincan vagyunk, de ebből van, aki csak fél normával tanít. A beiskolázás aránya olyan 90 százalékos lehet. Idén is, tavaly is két előkészítő osztály indult, de lehet, jövőre három indul. Fokozatosan emelkedik a létszám, lassan túlnőtték a templomot, az iskolát. Olyan is van, hogy hárman ülnek egy padban, mert nem férnek. Valamit ki kell találni.
Lebontani az előítéleteket
Márkus András: A város magyar lakosságának még mindig nagyon negatív a véleménye a cigányokról. Egyszerű példa jut eszembe: az utcák. Valamikor ’89 körül lepusztult ez a tömbház, ahol a plébánia is áll. Eredetileg cigányoknak épült, őket beköltöztették, lelakták, az ajtót-ablakot eltüzelték, olyan jó szarajevós állapotba került. Akkor a városvezetésnek jött egy jó ötlete, hogy fiatal magyar családoknak eladják olcsón, ők fel tudják javítani, s akkor saját tulajdonú lakásuk lesz. Ahogy kezdtek a lakók beköltözni, azonnal kerítéssel vették körül magukat. Húztak egy betonkerítést. Most a betonkerítés úgy néz ki, hogy az iskolától ahogy megyünk előfelé a Váradi József utcán, egy tömbháznyi szakaszon az utca közepén közel kétméteres betonfal húzódik. Ahogy jöttek a kanalizálással, a vízvezetékcserével, néhány szakasz ebből a betonfalból menet közben eltűnt. A munkások is otthagyták, volt vas benne, és hasznosították. Így most öt méteres szakaszon áll a betonfal, három méteren nincs, hat méteren van, öt méteren nincs. A polgármesteri hivatallal egyezkedtünk, hogy itt az ideje lebontani a betonfalat és becsületes utat készíteni, de a magyar tömbházlakók tiltakoztak ellene. A tömbház mögött ki tudtak volna alakítani parkolót az autóknak, vállalták volna a kiépítést... A jövőt illetően a cigányok mentalitásának kellene megváltoznia az iskolával kapcsolatosan, magyar részről pedig nagyobb elfogadásra lenne szükség. Azért a húsz évnek csak van valami eredménye: örömmel mondom, hogy a templomban negyedikes-ötödikes gyermekek felolvasnak. Ezelőtt a nővérek olvastak fel...
