Az évad második bemutatóját tartja ma este a Tamási Áron Színház, Meggyeskert címmel a magyar színházi köztudatban Cseresznyéskertként ismert Csehov-darabot az oroszországi származású, de magyar kultúrában nevelkedett Sardar Tagirovsky vitte színre. A fiatal színész-rendező saját társulattal különböző kísérleti jellegű színházi előadások létrehozója, de alternatív közegben és a filmes szakmában is dolgozott, jelenleg harmadéves rendező szakos hallgató a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.
A Meggyeskert Sardar Tagirovsky első kőszínházi rendezése, jelenléte a Tamási Áron Színházban az induló tehetségeknek lehetőséget biztosító sorozat része. Egy nappal a bemutató előtt – két próba között – arra kértük, maga ajánlja az előadást a közönségnek.
– Nagyon sok színházi ajánlatot teszünk ebben az előadásban, ezek újszerűen tudnak hatni, de nem provokálják a nézőt. Sok módszert, eszközt vonultatunk végig, bemutatva a színház sokszínűségét, különböző finomságait. Ez nem csupán egy előadás, hanem felmutatása annak, hogyan vagyunk képesek felépíteni egészében a játékosságot, miket kell megtanulnunk az előadás folyamán, hogy a néző visszakapjon valamit abból, ami a szertartást jelentheti számára, milyen utat kell megtennünk az előadáson belül ahhoz, hogy a néző elfogadja a színház sokszínűségét, játékosságát.
– Ismerem eddigi kereső-kutató színházi tevékenységedet, de mégiscsak ez első nagyszínpadi rendezésed, és a kezdők nem szoktak éppen Csehovhoz nyúlni.
– Én Oroszországban születtem, és nagyon sokat megtapasztaltam a darabban is megjelenő felfogásból. Ezt építettük be az előadásba. Amit most itt teremtünk-alkotunk, az többnyire ismerkedés egy teljesen más világgal, amelyik már nincs, mégis próbál velünk kommunikálni. Ez a száz évvel ezelőtti csehovi világ annyira mai, régiességén keresztül is, hogy nem kell modern eszközökhöz nyúlnom. Én azt éreztem, hogy sokszor fájdalmas komédiája nem tud működni a materialista felfogású Nyugaton, és szeretném ezt a szellemiséget megfejteni, megtalálni itt, most.
– Tehát azt is számításba vetted, hogy más az itteni közönség, mint a budapesti.
– Teljesen más. Jártam az emberek között, beszélgettem velük, néztem előadásokat, próbáltam megismerni ezt a világot. Próbálok az itteni közönség képviselte rendszeren keresztül minél mélyebbre ásni, megérteni az embert. Hogy utána abban a mélységben már ne érdekelje egyik közönséget se, az ittenit se és a pestit se, hogy ez most konkrétan az ő gondjukkal foglalkozik-e. Az előadás globálisan az emberek problémájával foglalkozik, a folyamat épp arról szól, hogy a befogadás minél magasabb szinten tudjon megtörténni az előadás vége felé. Pont a határon táncolunk, kockázatos dolog, de azt érzem, hogy igaz úton haladunk. Úgy fogalmaznám meg, mindannyiunknak van egy saját magánya, és a színház attól szép, hogy ezek a magányok összeérhetnek. Egy közös magánnyá tudnak változni. Ez a szóösszetétel önmagában paradox, de ettől tudom igaznak érezni.
