Még követte néhány, aztán 1974-ben távozott Romániából, Németországba emigrált, itt is természetközelben maradt, állattelepítésekkel foglalkozott a felnémet vadaskert munkatársaként, de írni már nem írt. Hogy miért nem, arra 1984-ben, amikor tíz év után újra találkoztunk (zuhogó esőben ment el a bukaresti repülőtérről, kikísérhettem, s zuhogó esőben jelent meg Sepsiszentgyörgyön, mintha minden ott folytatódott volna, ahol abbamaradt), nem válaszolt. Biztatóan nézve rám, annyit bevallott, hogy vannak tervei.
 És itt fel kell tenni a kérdést, amely már tragikusan hirtelen halála előtt is foglalkoztatott: kim volt nekem ő, kije voltam neki én? A barátja voltam. A barátom volt. Egymás életének tanúi voltunk, noha időnként hosszú évekre szem elől tévesztettük egymást. Egymás beavatottjai voltunk? Asszisztáltunk egymás, időnként fárasztóan modoros szte­reo-színjátékaihoz? A titkunkat, ha ugyan volt, magával vitte, nekem az emlékek maradtak, és az írásai, melyekben gondosan hallgat titkairól. Visszatérése után egyik mániájáról, a medvéről akart filmet forgatni, két évbe telt körülbelül, amíg megkapta az engedélyt a román hatóságoktól, s több évbe maga a forgatás a legsötétebb években, az aranykorszak fullasztó és sivár Romániájában. De – és azt újabb novellái bizonyítják – a „legjobbkor” került haza, s érzékeny membránként reagált a havasokra, Tusnádra, Bukarestre, Dobru­dzsára, novellái egy cigány faluról vagy lepratelepről torokszorítóak. A film furcsa és bizarr kalandok közepette (melyekről egész ciklus olvasható új kötetében Lássuk a medvét! cím alatt) végül is elkészült, és nagy sikert aratott német nyelvterületen, nemcsak az NSZK-ban, de Ausztriában, Svájcban is. A Duna tévé is bemutatta. Utána újra visszatért a természetbe, az volt az élete, s Magyarországra telepedve vidratelepítésekbe kezdett Somogyban. A medve helyét mintha a vidra vette volna át, a kutyák egész életében elkísérték. Erről tanúskodik gyönyörű vidrás könyve is, amelynek részleteit a Cimbora is közölte.
 Mert írni kezdett mégis, s az új évezred első éveiben kezdtek feltünedezni elbeszélései, állattörténetei különféle magyar folyóiratokban. Addig német szakfolyóiratokban közölt ökológiai esszéket. Ars poeticáját – noha érzelmességét írásaiban gondosan leplezte – már korán megfogalmazta első könyvének egyik darabjában, A gácsérban. Életeleme a természet, erdők, hegyek, a havas, a vadrét, a patak, a morotva volt. „Mi lenne, ha egyszer nem juthatnék el ide? – kérdezi korai írásában. – Nem bírnám ki! Minden az emberre tartozik: fa, víz, madár és virág. Ezek élnek az emberek háta mögött. Még ha nem is tudnak róluk. Ha az ember egyszer elpusztítja a ráeső részt, befellegzett! Olyanná válik, mint a pénz (…), amelynek nincsen aranyfedezete. Híg lesz, lebegni fog, mint a medúza, és elfelejti, honnan indult.” Ez a nézőpont érvényesül ökológiai, természetvédelmi tanulmányaiban is. Melyekhez világító adalékokat nyújtanak első könyvét negyven év után követő második novelláskötetének írásai.
Második indulása – ahogyan elmondta egyik utolsó találkozásunk alkalmával a zátonyra futott álmok városában, Bú-pesten két sör között az Aranybárány teraszán, miközben negyvenfokos melegben zajlott az Ünnepi Könyvhét – nem várt nehézségekbe ütközött. „Elfelejtettek – fintorgott –, erre azért nem számítottam.” A sors tragikus fintora, hogy miután több évtizedes kalandozások után végre visszatért az irodalomba, és megjelent egymás után három könyve*, hirtelen meghalt. Második írói indulását már nem követhette.
A három kötet közül az első tartalmazza újabb novelláit, van néhány remekmű is (már az első könyvében volt egy, a Borotva). A senki fia például. Döbbenetes erővel idézi fel a nyolcvanas évek Romániájának sivár hangulatát és a közember kiszolgáltatottságát. A hős egy elhajtott magzattal kódorog Tusnádon és környékén, hogy hogyan lesz az ő vagy a más (a szeretője őt nevezte meg apaként, neki kellett gondoskodnia a magzat eltüntetéséről) már soha meg nem születő fiából, a „senki fiából” a kutyák, eszméletlenül elvadult, mégis szánalomra méltó kóbor kutyák messiása, hajmeresztő és egyszerűen elmesélhetetlen. S mutatja, mit vesztettünk tragikusan hirtelen halálával.
A Pont Kiadó újabb kötetei megjelenését ígéri, elképzelem, ahogyan egy felhőről nézeget bennünket, vagy a fényvilágból fényként visszajár és elmereng azon, hogy végül mégiscsak igaza volt egyik ellenségének, aki azt híresztelte róla még a balkáni metropolisban a hetvenes évek elején, hogy a szerencse fia, mert neki minden sikerül. Igen, neki, mondhatná az a hajdani kolléga, akivel legfeljebb a másik világon vitatkozhat tovább, ha találkoznak, másodszor is sikerült, ami másoknak egyszer sem. Sokra mentem vele, mondhatná ő.
Számtalan helyen találkozhattam vele a hatvanas évek vége óta, akkor ismerkedtünk meg valamelyik váradi vagy kolozsvári kocsmában, egyszer együtt mentünk el a nárciszrétre, néztük a fényben villódzó fehér mezőt, s váratlanul arról kezdett mesélni, hogy a virágok élnek. S ők is látnak minket, ahogyan mi őket, ha egyáltalán látjuk, mert vannak, akik nem látják, s ezért sem mindegy, hogy hogyan élünk.

 

^* Váradi B. László: Emlős-viselkedéstani jegyzetek. Mentor, 2013; Borotva – régi és új elbeszélések. Pont Kiadó, Budapest, 2014; Luca, a megmentett vidra (egy vidracsalád története), Pont Kiadó, Budapest, 2014.