Statisztikailag a román több mint fél évszázada egyetlen pillanatig sem mondott le a vörös opcióról. Ami nem feltétlenül kommunizmust jelent, legfeljebb akkor, ha valamilyen nevet kellett adni a román szabadságtól – a meggyilkoltak által elnyert és teherként a vállára vetett szabadságtól – való félelmének, a teli has mániájának („éhen halunk!” – egy túlsúlyosakkal teli, és a szemétbe dobott élelem terén Európában a harmadik helyen álló országban), az ingyen ital iránti sóvárgásának („ócsítsad, Iste­nem, a piát”), és a gondolkodás gúnyolódással és vihogással való felváltásának („inkább egy vidám nótát énekeljünk”), a csapatszellemes tolvajok iránti szimpátiának („nem baj, ha lopnak, de jusson nekünk is!”), az alamizsnák iránti sóvárgásnak és az alamizsnaosztók iránti hálának, a nyugalom iránti misztikus igénynek („jóemberek, nyugalomra van szükségünk”), vagyis a lelkiismeret elaltatásának, ha még nem műtötték ki teljesen.