A dúsgazdag fejedelmi család hatalmát megalapozó Rákóczi Zsigmond 1544 – mások szerint 1554 – körül Felsővadászon látta meg a napvilágot. A későbbi erdélyi uralkodó köznemesi miliőbe született: apja, Rákóczi János alispáni tisztséget viselt Zemplén vármegyében, a gyermek azonban lehetőséget kapott a felemelkedésre, Perényi Gábor országbíró ugyanis meg­hívta őt sárospataki udvarába. Az ott töltött apródévek után Rákóczi Zsigmond végvári szolgálatra szegődött, előbb Egerben állomásozott, majd 1575-ben – már tiszti rangban – csatlakozott Bekes Gáspár erdélyi trónkövetelő seregéhez. A nemes úr harcolt a Báthory István fejedelem (ur. 1571–1586) győzelmével záruló kerelőszentpáli ütközetben, ahol a Habsburg-pártiak kudarca ellenére kitüntette magát, így hazatérése után hírnévre tett szert. Ennek okán I. Rudolf király (ur. 1576–1608) 1577-ben Rá­kóczi Zsig­mondot nevezte ki a szendrői vár parancsnokának, egy évtizeddel később pedig az egri kapitányi tisztséggel honorálta szolgálatait.
Ezekben az esztendőkben Rákóczi katonai és gazdasági téren is tanúbizonyságot tett páratlan szervezői kvalitásairól: Zimony, majd Eger élén sikeresen megoltalmazta a környező vidéket a budai pasa zaklatásaitól, sőt, 1588-ban a Szikszót fosztogató török hadak ellen is fényes győzelmet aratott. Mind­eközben a kapitány az elmaradt zsold helyett kapott földbirtokokkal megvetette a hatalmas Rákóczi-uradalmak alapját, a lengyelországi borkereskedelem, a Szepesi Kamarának nyújtott kölcsönök és az adóbehajtás jogának megszerzése révén pedig más módon is sikerült gyarapítania vagyonát.
Rákóczi Zsigmond párválasztási stratégiájával is növelte befolyását az északkeleti országrészben, ugyanis a Mágochy-gyermekek feletti gyámsággal, majd az özvegy édesanyával, Alaghy Bekény Judittal kötött házassággal 1588-ra a dúsgazdag munkácsi uradalmat is megkaparintotta.
A harctéri érdemeiért bárói címmel jutalma­zott nemes úr eközben a megszerzett birtokok felvirágoztatására is rengeteg energiát fordított: falvakat alapított, munkaerőt telepített az újonnan feltört termőföldekre, és – hithű kálvinistaként – bőkezűen támogatta a protestáns szellemi életet. A Károli Gáspár fordításában elkészülő vizsolyi Biblia például Rákóczi Zsigmond­nak köszönhetően került nyomtatásra.
Rákóczi – egy ideig Basta generális alatt is szolgálva – végigharcolta az 1593-ban kirobbanó tizenöt éves háborút, vitézségét Rudolf király a család címerének kibővítésével jutalmazta, mesés gazdagsága azonban végül őt is veszélybe sodorta. A 17. század első éveiben a pénzszűkében lévő Habsburg-kormányzat koncepciós felségsértési pereket indított a vagyonos magyar arisztokraták ellen, melynek hullámai a protestáns Rákóczi famíliát is korán elérték. A báró hosszú tépelődés után ugyan, de végül is szembefordult a prágai udvarral, és csatlakozott Bocskai Istvánhoz (ur. 1604–1606), akit 1605 februárjában a Rákóczi Zsigmond szerencsi uradalmán tartott országgyűlésen választottak meg Magyaror­szág fejedelmévé. Néhány hónap múlva az erdélyi rendek szintén Bocskait kiáltották ki uralkodójuknak, a Habsburgok ellen vívott szabadságharc vezérét azonban lekötötték a nyugaton folytatott hadműveletek, így Rákóczi személyében egy kormányzót küldött Kolozsvárra.
Erdélyben ekkortájt meglehetősen kevéssé ismerték a fejedelem által kinevezett gubernátort, a zempléni nemes úr azonban a gazdasági élet és a kereskedelem fellendítését célzó intézkedéseivel – például a román fejedelemségek és Erdély baráti viszonyának helyreállításával –, illetőleg az újjáépítés megkezdésével gyorsan elnyerte a rendek szimpátiáját. Mint ismeretes, Bocskai István a Rudolffal megkötött bécsi béke és a tizenöt éves háborút lezáró zsitvatoroki béke előkészítése miatt az 1606-os esztendőt ugyancsak Magyarországon töltötte, így Rákóczi kormányzói megbízatása végül a fejedelem haláláig tartott.
Miután Bocskai 1606. december 29-én Kassán lehunyta szemét, Erdély felett ismét gyülekezni kezdtek a háborús viharfelhők, ugyanis a fejedelmi székre több jelölt is pályázott. A halott államférfi végrendeletében Ho­mon­nai Drugeth Bálintot – Rákóczi Zsigmond korábbi vejét – nevezte meg örökösének, akinek a Porta 1607 elején már ki is állította a kinevezésről szóló athnamét, ám vele egy időben a neves fejedelmi család ifjú sarja, Báthory Gábor is kinyilvánította igényét a trónra. E két gazdag és előkelő jelölt hamarosan őrült versenyfutásba kezdett a Habsburgok és a szultán kegyeinek elnyeréséért, ez a vetélkedés azonban egy „nevető harmadik”, az erdélyi kormányzói jogkört változatlanul birtokló Rákóczi Zsigmond malmára hajtotta a vizet. A rendek ugyanis aggodalommal figyelték Homonnai Drugeth Bálint és Báthory Gábor küzdelmét, hiszen mindketten külső támogatással akarták megszerezni a hatalmat, vagyis sikerük várhatóan csorbította volna Erdély – néhány hónappal korábban rögzített – szuverenitását.
Ebben a helyzetben a befolyásos támogatók nélkül álló Rákóczi kifejezetten rokonszenves jelöltnek tűnt, ezért 1607. február 11-én a kolozsvári országgyűlés őt ültette a fejedelmi székbe, és döntését – vélhetően vesztegetés útján – a kinevezési okmányokkal Magyarország felé igyekvő oszmán küldöttséggel is elfogadtatta. Így a kihirdetés napján az athnaméban már nem Homonnai Drugeth Bálint, hanem Rákóczi Zsigmond neve szerepelt.
A szász krónikákban „idős, jámbor úrként” megörökített fejedelem végül nem sok időt, mindössze egy esztendőt tölthetett az Erdélyi Fejedelemség élén, Báthory Gábor (ur. 1608–1613) ugyanis nem törődött bele kudarcába. 1607-ben szövetségre lépett az elégedetlenkedő hajdúkkal, akik – bár jussukat a királyi Magyarországtól várták – elmaradt zsoldjuk és szabadságjogaik biztosításának reményé­ben készek voltak Rákóczi ellen fordítani fegyverüket. Az idős fejedelem tisztában volt vele, hogy Báthory nem riadna vissza egy háborús konfliktus kirobbantásától, ezért 1608 márciusában – a szádvári és sárosi birtokokért cserében – lemondott hatalmáról.
Rákóczi Zsigmond tettét a kortársak java része cinikusan ítélte meg; többen kapzsisággal vádolták a bárót, holott valódi államférfiként cselekedett, hiszen távozásával másodszor is megmentette Erdélyt a pusztulástól. Rákóczi a fejedelmi szék átadása után visszavonult birtokaira, ahol néhány hónap múlva súlyos betegségbe esett, és 1608. december 5-én befejezte életét. A família gazdagságának és hatalmának megalapozója távozott a földi világból, akinek dicsőségét utóbb egy teljes évszázadon keresztül hirdette a Rákócziak neve.

Tarján M. Tamás (Rubiconline)