Farcádi Botond
És minden más csak mese. Nem igaz, hogy van ezen a világon gond és baj és szenvedés és sírás, rossz álom csupán, hogy néha rezzenéstelen az arc, keményebb a szó, keserű a tej, és keserves a mosoly. Tévedés a csend, a magunkba fojtott bosszú, a kirobbanó düh, a cinikus vigyor, a nesztelen bánat, a keddi közöny. Csak játék a szemrehányás, az elfordulás, színészi fogás a veszekedés, a lódítás.
Tévedtünk. Amikor rád kiáltottunk, amikor hazudtunk, amikor csökönyösen magunkba zárkóztunk, durván elutasítottunk, közönyösen magadra hagytunk, amikor csibész módra nevettünk, vicceket meséltünk, fölényesen legyintettünk, összeráncoltuk homlokunkat. Tévedtünk, amikor hallgattunk. És hiába láttuk, hogy kell neked a szó, kell a csendes mosoly, gőgös csenddel válaszoltunk. Falakat emeltünk büszkeségünk, önállóságunk, férfiasságunk védelmére.
És a téglák észrevétlenül temettek el nem csak téged, de minket is. Hogy még annyit se lássunk, tapogatózva keresgéljünk, hogy sötétben kiáltsunk, dacból inkább, mint félelemből. Majd idegen isteneket csináltunk magunknak: fából, pénzből, izzadságcseppekből, fejfájásból vettünk autót, kertes házat, televíziót és kiskutyát.
De az autó nem tülkölt, a tévé esztelenül duruzsolt, a virágok nem nyíltak, a kiskutya pedig nem vakkantott. És mi lassan elfáradtunk. Előbb csak nehezebben ébredtünk, majd folyton bágyadtak voltunk, mígnem aludni sem tudtunk már, nemhogy álmodni.
És akkor jöttél Te. Lágyan tetted fejünkre kezedet, nem szóltál, csak néztél. És hirtelen kigyúlt a fény, hirtelen nem szólt már a tévé, vidáman ugatott fel a kiskutya, nyíltak a virágok, az autó pedig kacagva tülkölt, az est lila volt, az éj ezüst, és reggel aranyba öltözött a város, fütyörészett a postás, dúdolt a tisztviselő, és zenélt a mi lelkünk...
Ne menj el. Mert Tied a szó, az ölelés, a virág és a napfény. Mindörökké.
