Apám sajnálta egy kicsit, hogy pont akkor, amikor a bevásárlószatyor a cementpadlón landolt, eltörött benne a Lali bácsitól ajándékba kapott egri bikavér, de azért egy kicsit örült is a dolognak, mert e baleset s az ebből eredő hatósági felhorgadásnak köszönhetően megúszták.
Tudniillik, ahogy egyre közeledtek a határhoz, Anyám egyre aggodalmasabban piszkálta Apámat, hogy: Árpikám, mi lesz a határon… s ha megtalálják a zászlót?... Apám sohasem szaporította a szót, most is csak annyit mondott, úgy Püspökladánytól errefelé, hogy: Semmi, hagyd ott. Mert, ugye, a Pestről való indulás előtt még elvásárolták maradék forintocskáikat. Mit is kezdtek volna azokkal itthon? Akkor. Még a’ hiányzott, hogy Románia Szocialista Köztársaság szürkezakós hatósági emberei megtudják: idegen valutát tartunk otthon, s akkor, ugye, ki tudja, mi s merre, ha nem házkutatás, hívatás, nyilatkozat-íratás. Úgyhogy a fejadagra kiosztott forintok maradékát elvásárolták, a széle éppen ütötte a hosszát, mert nekünk, gyermekeknek is jutott még vagy két zacskó Dunakavicsra, pár könyvre, az aznapi Népsportra, a legfrissebb Képes Sportra, rokonoknak is holmi apróságra, az egészet szépen bé a zacskóba, az egri bikavér köré-mellé, s a tetejére az Anyám gyötrődését okozó, imént említett zászló. Piros-fehér-zöld. Olyan jó két méter szer egyméteres, selyemből, címer nélkül. Szépen összefogva.
S akkor, még mindig a túloldalon, de a sorompóhoz már erőst közel Apám megint megszólalt: Ha kérdik, hogy a’ mi, azt mondjuk, vászonanyag, ingnek való a gyermekeknek. Csakhogy a hatósági kérdésig s az előregyártott válaszig el sem jutottak, mert, ugye, a nájlonzacskó füle leszakadt, s akkor a vámtiszt, hogy: Kifelé!
Még mondjátok, emberek, hogy nincs Isten… Mert ugye, ez a történet ezerkilencszázhetvenkettőben volt, pont május elsején, amikor Apám s Anyám a nagyajtai Hargita futballcsapat öregebb s fiatalabb tagjaival, egy kék-fehér Mercedes Benz-busznyi baráttal társas kirándulás gyanánt kimentek volt Budapestre a magyar–román meccsre. Döntetlen lett, a nyavalya essen belé, de holmi egri bikavérekkel igyekeztek feledtetni az esetet, s afféle mókázással, hogyaszondja: A magyar csapat gólját Branikovics lőtte, no az es fájin magyar, a román csapatét pedig Szatmári Sanyi, no az es az…
Szóval, a lényeg: Borsnál kikergették apámékat a teremből, az eltörött borosüveg a kukába került, a többi pedig vissza a buszba. Zászlóstul.
A bajszom kiszökött volt már, amikor Anyám a könyvtárszobában egyszer azt mondta: Gyere, nézd meg, mi van nekünk… Kihúzott egy fiókot, kiszedett belőle valami papírokat, legalulról pedig a nemzetiszínű selyemzászlót. Szépen kibontottuk, s annyit tudtam szólni, hogy: Húúú… Az erdővidéki népek is valami hasonlót mondtak, amikor tizennyolc esztendő múltán, az első szabad március tizenötödikén a véceri emlékműnél az immár felrudazott zászlót meglátták. S a Nagy Feri bácsiét, az öreg méhészét, ki fél évszázadon át rejtegette az övét. S az a moldvai csendőrkatona is valami hasonlót mondott, amikor egy évre rea, a második szabad március tizenötödikén éppen a mi trikolórunk mellett bandukolva kísérte, vagyis amint mondták: biztosította az ünneplő menetet, s a selyem kitartón simogatta az arcát. Mondta is azonnal: Domnu’ Levente, csináljon rólam egy képet, hadd mutassam meg otthon Apámnak s Anyám­nak, hogy magyar zászló alatt is szolgáltam. Hogyne csináltam volna, harmadnap be is vittem neki az őrsre, de az olyan boldog volt!
No, s akkor e második szabad március tizenötödike előtti napokban Domokos Géza bácsi, nyugodjék, telefonált Bukarestből: Lehetőleg maradjatok a templomokban, s ha kivonultok, zászlót ne vigyetek, nehogy megint baj legyen… Mert, ugye, azelőtt egy évvel volt Vásárhely. El­nökök voltunk mind a ketten, ő országos, én városi, s mondtam neki: Az nem lehet, hogy sokezer magyar nép a templomokból nem vonul a negyvennyolcas csatatérre, a véceri emlékműhöz. Azt mondta: Jó, de vigyázzatok. S mondtam neki: Az sem lehet, hogy zászló nélkül, mert ünnep van. Erre nem mondott semmit.
 Másnap az asszonyok megvarrták, s tizenötödikén az ünnepi istentisztelet után a fiatalok a menet élén vitték a magyar, a székely, a lengyel, a román, az osztrák, az olasz, a német, a szász, a francia zászlókat. Leértünk Vécerre, s az ünneplő sokadalom utat nyitott. Volt, aki megkönnyezett. És zúgott a tapsvihar. A szürkeruhás hatóságiak filmeztek. Másnap Géza bácsi megint telefonált. Azt mondta, erre nem gondoltak.

(Székelyföld)