Szentpály Imre
Nagyváradon született 1904. szeptember 15-én. A Ludovika Akadémián tüzér főhadnagyként végzett 1926-ban. Az akadémia elvégzése után négy éven át az 1. honvéd tüzérosztag tisztje, de nem sokáig, hiszen négy esztendőre a műegyetemre vezényelték, ahol végül is gépészmérnöki oklevelet szerzett. Az oklevéllel tarsolyában a Haditechnikai Intézetbe került, annak ballisztikai csoportjába. 1937-ig dolgozott itt századosi rangfokozattal, közben mint a Magyar Póló Club sportolója részt vett az 1936-os berlini olimpia lovaspólóversenyén. Mindhárom találkozón pályára lépett: Magyarország–Németország 8:8, Magyar­ország–Németország 16:6, Mexikó–Ma­gyarország 16:2. A magyar csapat – Bartalis Kálmán, Bethlen István gróf, Dienes-Öhm Tivadar, Kovács Dezső, Szentpály Imre – végül is a dobogóközeli 4. helyen fejezte be az olimpiai vetélkedőt.
A további években a hadügyminisztériumban teljesített szolgálatot a fegyverzeti és hadipari osztályon, 1943–1944-ben az I. hadsereg parancsnokságán fegyverzeti és tüzérségi előadó, 1945-től pedig összekötő tiszt. Még ebben az évben amerikai fogságba esett, ahonnan 1946-ban szabadult. A rendszerváltást követően, 1947-ben  megfosztották hadmérnökkari őrnagyi rangfokozatától, és menesztették a honvédségből. Nagyon elkeserednie nem kellett, hiszen Lakatos Géza miniszterelnök szárnysegéde lett, és a 3. hadkiegészítő parancsnokság tisztjeként dolgozhatott. Nyugdíjba vonulása előtt a Lakó­épület-tervező Vállalat mérnöke lett. Bu­dapesten hunyt el 1987. január 24-én.

Simó Lajos
1943. július 12-én született Szászrégenben. A Tatabányai Bányász Sport Club kézilabdázójaként szaladt be a sportjáték nagyjai közé. A hatvanas években sokszor öltötte magára a magyar címeres mezt, indulásból részt vett két világbajnokságon – Svédországban (1967), Franciaországban (1970) –, és mindkétszer a 8. helyen zárt a válogatott, majd következett az 1972-es müncheni olimpia, mely sajnos, nem hozott számára jobb eredményt, mint a 8. hely, hiszen a 7–8. helyért zajló mérkőzésen Svédország 19–18-ra legyőzte a magyar együttest: Adorján János, Bartalos Béla, Csík János, Harka László, Horváth József, Kaló Sándor, Marosi István, Simó Lajos, Stiller János, Szabó István, Szabó László, Takács Sándor, Varga István, Vass Károly, Vass Sándor. Némi előbbre lépést hozott a harmadik világbajnoksága, melyen az NDK-ban (1974) nagyszerű rajt – 30–10 Algériával, 19–15 Bulgáriával – után jött a megtorpanás – 18–21 Jugoszláviával, 10–17 az NDK-val –, majd egy újabb fellángolás  – 22–15 Dániával –, ami a világbajnokság 7. helyére juttatta Magyarország válogatottját. Tény, hogy a szászrégeni legény érem nélkül zárta szerepléseit a nagy világversenyeken, otthon pedig a magyar baj­nokságban szerzett egy aranyérmet (1974) és két ezüstöt (1976 és 1977). 1977-ben a Magyarország–Norvégia (30–24) mérkőzésen öltötte utoljára magára a a címeres mezt.

Vigh Erzsébet
Temesváron született 1935. február 27-én. A Budapesti Textiles (1950–1951), Vörös Lobogó Magyar Pamut (1951–1952), Budapesti Bástya (1952–1953), Budapesti Vörös Lobogó (1953–1956), Budapesti MTK (1957–1962) atlétája, egészen pontosan gerelyhajítója és a sportlövő Krebs Sándor felesége. A hazai versenyek sorozatában első sikerét 1950-ben aratta, amikor a gerelyhajítók országos csapatbajnokságán aranyérmet nyert. Egy esztendővel később 39,67 méteres dobásával egyéni bajnoki címet szerzett, s ezt a címet kétszer egymásután meg is védte, 1952-ben 42,97 méteres teljesítménnyel, 1953-ban pedig 42,85 méterrel. Lazított egyet, s az 1954-es bajnokságon a korábbi aranyait ezüstre cserélte, viszont részt vett a berni Európa-bajnokságon, ahol 43,74 méterrel a nyolcadik helyen végzett.
Otthon folytatta a bajnoki címek begyűjtését: 1955-ben 49,04 méteres teljesít­ménnyel, 1956-ban 51,04 méteres dobással szerezte meg a bajnoki aranyérmet és ugyanakkor a melbourne-i olimpiára szóló repülőjegyet. Mi tagadás, az 51,04 m olimpiai éremmel kecsegtette. Sajnos, nem tudta megismételni bajnoki eredményét, „csak” 48,07 méterre szállt a gerelye, ez pedig a hetedik helyre volt elegendő.
Melbourne után, 1957-ben nyert még egy országos bajnoki címet (47,28 m), a következő négy esztendőben aztán csak ezüst- (1959 és 1962) és bronzérmekre (1960 és 1961) futotta erejéből.
Igazán nagy eredményeket nem ért el, de – hét bajnoki aranya-, 2–2 ezüst- és bronzérme mellett – tizennégyszer írta át a női gerelyhajítás magyar csúcsát, 42,21 méterről 52,69 méterre (1956. szeptember 26-én) módosítva azt, 1955-ben pedig a világranglista ötödik helyét foglalta el – ez a felsorolás is bizonyítja nagyságát. Büszkék lehetnek rá szülővárosa sportszerető emberei, és büszkék lehetünk mi is, hiszen az egyetemes magyar sport bajnoka, olimpiai versenyzője.

Szöllősi Éva
Műkorcsolyázó. A Kis-Kü­küllő menti Dicső­szent­már­ton­ban született 1935. január 10-én, tehát nem a téli sportok valamelyik erdélyi fellegvárában, de Istentől megáldott tehetséggel jött e világra, s ez a tehetség a jégen is érvényesült. Éva a Bu­dapesti Korcso­lyázó Egyletben kezdett korcsolyázni alig tizenegy éves korában. Tizennégy évesen átigazolt a Budapesti Építőkhöz, egy év után pedig a Budapesti Honvéd színeiben siklott a jégen. Itt sem töltött sok évet, 1954-ben a Budapesti Kinizsi, illetve a Ferencvárosi Torna Club műkorcsolyázója lett a páros műkorcsolyázásban, párja pedig Vida Gábor volt. Az első érmet 1950-ben szerezték az országos bajnokságon elért második helyükkel. Ezt az ezüstérmet 1951-ben meg is védték. Következett 1952, az oslói téli olimpiai játékok éve, s ezen a Szöllősi–Vida kettős az előkelő tizedik helyen zárt, a bécsi Európa-bajnokságon viszont már a nyolcadikként jegyezték a kettőst. Tehát letették névjegykártyájukat a sportág asztalára. Következett az 1953-as davosi világbajnokság, s ezen Éváék szereztek még egy nyolcadik helyet, de előtte országos bajnokságot nyertek, és a Főisko­lai Világbajnokságon aranyérmesek lettek. 1955-ben a budapesti Európa-bajnokságon a nyolcadik, a bécsi világbajnokságon pedig a tizenegyedik helyet szerezték meg. És még nem ért véget pályafutásuk, következett 1956 és a párizsi Európa-bajnokság, mely alkalmat adott a világversenyeken elért eddigi eredményük túlszárnyalására, hiszen öreg kontinensünk hetedik legjobb párja lett a Szöllősi Éva–Vida Gábor magyar kettős. Ezzel a nagyszerű helyezéssel korcsolyáztak le a jégről, s átadták helyüket a fiataloknak.

Bánfalvi Sándor
A Szilágy megyei Magyarcsaholyban született 1914. április 14-én. Édesapja, Brilla Ernő a MÁV ellenőre volt, édesanyja pedig Hajdú Piroska, felesége, Pázsiti Ilona pénzügyi tisztviselő, fia, Bánfalvi Attila filozófus. Sándor Debrecenben érettségizett (1933), majd a Forgalmi Adóhivatalban kapott munkahelyet. Ekkor kezdett el komolyabban sakkozni a Debreceni Sakk-körben. 1942-ben a Brilla családnevét Bánfalvira változtatta. A második világháború őt is hadba szólította. 1944-ben orosz fogságba esett, hazatérése után mint hadirokkant több debreceni vállalatnál vállalt munkát. Mint sakkozó a Nyíregyházi VM-hez igazolt, s 1956-ig erősítette az egyesületet. 1960-ban mint sakkozó is visszatért Debrecenbe, ahol 1960 és 1991 között körbejárta a város valamennyi egyesületét – Kinizsi, VM, Spartacus, EAC, Universitas SE, Barneval SE. 1991-ben aztán a Debreceni SE edző-versenyzője lett.
Eredményei: 1863-ban sakkmesteri címet szerzett, 1967-ben levelezési sakkmesteri címet, 1976-ban pedig levelezési nemzetközi nagymester lett. Mint levelezési sakkozó a bajnoki címek mellé az 1958–1961-es olimpián ezüstérmes, az 1961–1964-es olimpián 5., az 1972–1976-os olimpián 6. helyezést ért el, az 1977–1982-es olimpián pedig újra ezüstérmet nyert. Ugyanebben az időszakban az Európa-csapatbajnokságon a 4. helyen végzett együttesével. A négyszeres olimpikon és kétszeres olimpiai ezüstérmes 1998. június 25-én hunyt el Debrecenben.