Johannis távollétében pártja már nem tartotta magára nézve érvényesnek intelmeit, s egy képviselő mentelmi jogát nem függesztették fel, az önös érdekeiket védő honatyák rendezték soraikat – egyre többet beszéltek viszont a Ponta lemondásáról. Már Johannis kijelentette első nyilatkozatában, hogy a jobboldal át akarja venni a hatal­mat, kormányzásra készül. Közben Ponta is hazatért téli vakációjáról, s megpróbált vaskézzel rendet teremte­ni megbolyduló pártjában, bírálóit – akik követelték a választási kudarcért felelősnek tartott Liviu Dragnea és az ő lemondását – egyszerűen eltávolította a pártból. Így rakták ki a volt kül­ügy­ér, pártelnök és elnökjelölt Mircea Geoanát, a sokat nyilatkozó Dan Şovát és a sokat locsogó Marian Vanghelie polgármestert. Közben kilépett a pártból a sokak által bírált Sebastian Ghiţă, Ponta barátja is, aki azzal vádolta Ion Iliescut, hogy miatta bélyegzik kommunistának a Szociáldemok­rata Pártot. Iliescu élesen vágott vissza, azzal vádolva a pártvezetőséget és a mögéjük falanxként sorakozó vörös bárókat, hogy anyagi érdeküket tartva szem előtt korporációvá alakították a pártot, pimaszul gazdagodtak meg egy olyan országban, amely lakosságának több mint fele nyomorog.
Közben Ponta – folytatva az örök halasztások levantei boleróját – ide-oda sasszézott, hol felajánlotta, hogy lemond, hol azt hangoztatta, kormányon marad. Jött a Valutaalap, a tárgyalásokról alig szivárgott ki valami, a költségvetés késik, a káosz uralg a román belpolitikában, hiszen a kormányfő minden energiájával ellenfelei lejáratásán és a hatalom megtartásán munkálkodik, nem érdekli a kormányzás. Ha a két-három évvel korábbi Boc-kabinetet a határozatlanság, a kapkodás jellemezte, Ponta váltakozó összetételű kormányait a döntésképtelenség, az államtitkárok és miniszterek rohanva követik egymást a posztokon, állandósítva a káoszt.