Egyszer csak a főmolnár kezd mesélni:
– Hát igen, az is hogy volt, kérem, hogy kezdetben csak úgy volt az embereknél is beosztva az élet, mint az állatoknál. Egyszer párosultak, s akkor aztán állapotos lett, s többet soha, amíg nem szabadult meg, s akkor megint egyszer, s megint: ahányszor voltak együtt, annyi gyereket jelentett.
Hát úgy állították, még vitatkoztak is rajta, hogy Bozsoki, a főmolnár azt állította, hogy a férfiú ment kérelmezni az Istenhez, hogy:
– Uram, hagyd, hogy többször legyünk együtt, s csak azután legyen állapotos.
A másik azt mondta:
– Nem igaz, mert a nő ment, s ő kérlelte. Annak kellett inkább, hogy többször kelljen.
Csakhogy valamelyik elment. Mind háborgatták a Jóistent:
– Uram, hadd el, bár kétszer legyünk együtt, s azután legyünk állapotosak.
Na, jó, megengedte az Isten. Nem volt elég, aztán megint mentek:
– Ó, uram, hadd el, bár háromszor legyünk boldogak, s azután legyünk állapotosak, hogy jobb legyen, többet lehessünk együtt.
Úgy se volt jó. Csak addig mind zavarták a Jóistent, elkergette őket:
– Menjetek dolgotokra, csáljátok úton-útfélen, s adok gyermeket, amikor akarok.

A fiatal menyecske
Történt ez máskor is, és megtörténik napjainkban is, hogy biza a házasságkötés nem az, amit az Isten rendel, szeretetből, hanem érdekből történik.
Így történt a dúsgazdag öreg özvegyembernél is. Módos volt, hát került neki megint egy fiatal leány, hogy ha ő özvegy volt, megházasodott, elvette, úgy- annyira, hogy nem volt kedve a fiatal menyecskének hozzá. Csakhogy a nagy gazdagságban az volt, szolgáló, szolgatartás. Tartottak egy ügyes szolgát is, úgyannyira, hogy a menyecske, lehet, hogy jól is volt a szolgával.
Egyszer kérdik tőle, hogy:
– Te Kati, hát tulajdonképpen ti hányan is vagytok?
S ő kezdte a családot összeszámlálni, hogy:
– Hát az uram s a kutya, a szolgáló s a macska, én s a szegény szolga.

Kántor a ládában
Hallottam ezt a történetet, hogy a kántor szemet vetett egy ügyes menyecskére, s el-eljárogatott hozzája. Ahogy az ura a menyecskének otthonról el, a kántor mindjárt suppant bé hozzája.
Egyszer váratlanul érkezett haza a menyecskének az ura. Este volt, lámpa égett, az ablaknál, amint ment, megpillantotta, hogy ott a kántor. De mire az ajtóhoz került, a kántor el volt bújtatva. A menyecske hamar belébújtatta egy ládába, rázárta a ládát, hogy az ura nehogy megtudja.
De az már megpillantotta. Mikorra belép a házba, néz széjjel, nincs a kántor sehol. Gondolta, hogy el van dugva. Elkiáltja magát:
– Tűz van! Ég a ház!
Akkor a kántor belünnőt elkezdte verni a láda oldalát:
– Ezt a ládát, kérem, innét vigyék ki!

Az ebédvéka
Történt az, hogy valamelyik vidéken az volt a szokás, hogy az ebédet ki a mezőre olyan edénybe tették, hogy belétették egy vékába, s díszesen fel a fejire, s a fejin elrendezve ügyesen vitte egy menyecske ki, hogy abból ebédeljenek.
Megtörtént az, hogy egy ilyen ügyes menyecske viszi a fejin a feldíszített ebédvékát, ki az aratóknak.
Közben szembe a határon az úton jő vele szembe egy ügyes huszár. Amint a menyecske meglátja a huszárt közeledni, nagyot visít:
– Jaj, vitéz úr!
Azt mondja a huszár:
– Mi baj, menyecske, drága, mi?
– Jaj, hogy félek, hogy leteszen.
– Hát hogy tegyem le drága magát, hászen a fejin van az a micsoda!
– Hászen leteszem én addig!

Ügyvédek fortélya
Megtörtént az, nem tudom, valóságban vagy mesében, csak nálunk beszélték nagyobb társaságban, hogy az egyszeri lánynak, szóval a szegény leánynak meggyűlt a baja, állapotos lett egy nagygazda legénytől.
S mindenesetre béperelte, hogy őt erőszakkal felcsinálta az a legény. Folyamatban volt a per, biza a leány megnyerte a legényt, úgyhogy négy ökör árát kellett vigye, hogy lefizesse a leánynak, mert hát erőszakkal felcsinálta. A tárgyalás előtt való nap a legény elmenyen az ügyvédjéhez, s mondja nekie:
– Doktor úr, kérem, az Istenre kérem, hacsak valamit tehet, igazítson, hogy ne az a rossz kurva tegye el azt a pénzt. Nem bá­nom, ha már le is fizetem, ha már hiányzik is nálam, csak va­lahogy tudhatnám azt, hogy nem az a rosszféle teszi el a pénzt.
Hm! Fogott az ügyvéd a szón, azon este összehívta három-négy ügyvéd barátját, s tanácskoztak. Sokáig, meddig, meddig nem, csak reggel jelenti, mikor mennek a tárgyalóterembe, a legénynek:
– Ne félj, fiam, semmit, mert rendben van minden.
Mikor bémennek a tárgyalóterembe, kész van a menyecske is, ott van jelen. Lefizeti a legény a négy ökör árát, leteszi. Akkor az ügyvéd egyenesen három részre osztja.
Azt mondja a menyecske:
– Hát miért teszi, doktor úr, háromfelé? Kié az a három csomó?
Azt mondja, hogy hát:
– Egyik csomó, fiam, az enyém, másik csomó a tiéd, s a harmadik csomó pénz azé a szegény legényé.
– Hát nekie miért, doktor úr?
– Hát azért szegénynek, hát neki is jár egy annyi, amiért azt a pendelyt felemelte.
–  Emelte az anyjának a kurva kínját. Felemeltem én! Ne tessék neki pénzt adni!
– Jaj, lelkem, az ilyen erőszakért nem nagy a baj! Elhúzta a pénzt mind, s akkor a menyecske semmit se kapott.

Erőszak
Történt, hogy egy nagy, magas növésű leány elment a bíróságra, és feljelentette, hogy ő állapotos, mert őt egy fiú erőszakkal felcsinálta.
Na, a járásbíró igazságos volt, s megidézi őket, hogy jöjjenek, jelenjenek meg a tárgyaláson. Mindenesetre a feljelentés úgy volt, hogy őtet állva, erőszakosan felcsinálta. Mikor megjelennek a bíróságon, a bíró úr rájuk pillant, s azt mondja (mert látta, hogy a leány nagyon magas, a fiú alacsonyabb), azt mondja a leánynak:
– Te, hát hogy is történhetett az meg állva? Hát ez furcsa, te mennyivel magasabb vagy, mint ez a fiú!
– Hát, instállom, én egy kicsit kucorodtam, ő egy kicsit csipeszkedett, s így éppen eltaláltuk.
– Na, menj a nyavalyába akkor az erőszakoddal! Ne állj elé, hogy erőszakból volt! Érd meg a magad bajával, s menj dolgodra!

Az első szoba kiadó
Történt az, hogy egy csizmadia nem élt meg elég rendesen a kis mesterségiből. Hát volt két szobája, amit lakott, s gondolta, úgy oldja meg, hogy kapjon egy kicsi pénzt, egyik szobát kiadja, az első szobát kiadja bérbe. Kapnak egy kicsi pénzt, s mégis jobban bééri a pénzzel.
Megcsinálja. De a felesége akarta ezt inkább. Úgyhogy az asszony megcsinálja a nagy cédulát, hogy kiragassza a falra. Megírja szépen nagy betűkkel, hogy:
Az első szoba kiadó,
a hátulsóban az uram dolgozik.
Béenyvezi jól, s leteszi egy székre, amíg készül a piacra. Na, de úgy el volt foglalva: ezt kell vásárolni, azt kell vásárolni, még egy kicsit a ruháján, a cipőjin igazított valamit, a székre leült, s a céduláról elfelejtkezett. Az enyves cédula szép rendesen felragadt az ülepjire. Ment a piacra vásárolni, s mindenki olvashatta a hátrányáról nekie, hogy: „Az első szoba kiadó, a hátulsóban az uram dolgozik.”

A buják legény
Hallottam Méder Józsitól, egy Székelyföldjéről hozzánk nősült embertől, hogy volt egy buják legény, s azt mondta, hogy ő csak úgy tud megnősülni, ha olyan leányt kap, akinek kettő legyen, mert őtet eggyel nem lehet kielégíteni.
Egy leány nagyon szerette, s reávette magát inkább erre az áldozatkészségre, hogy kiáll kettő helyett is, elment hozzá feleségül. Úgyhogy beszélgetés közben el is nevezték a menyecskének egyikét Tininek, a másikát Tuninak. Azt mondja az ember:
– Most add ide Tinit, avval akarok múlatni. – Aztán kis időre: – Most add ide Tunit!
S aztán Tini-Tuni, váltakozva. Az asszony bírta, mert nagyon szerette az urát.
Egyszer elkövetkezik az, hogy az ember akar menni egy messzi városba, vásárra. Hosszú volt az út. Mondja a feleségének:
– Na, tarisnyálj jól be ennivalót, me menyek a vásárba. De te, mit gondoltam! Tedd bé Tinit nekem valahová. Hát én bémenyek egy szállodába, ott jól töltsem el az éjszakát. Nincs pénz, mért kőtsek reá? Tedd bé, legyen ott, s múlatok vele.
– Jó – azt mondja az asszony –, béteszem.
Keres egy jó kicsi plédobozt, s egy kicsi madarat fogott, s belétette a dobozba, belézárta. Mondja:
– Ügyelj, mit csinálsz, ne akárhol vedd elé, csak zárt helyen.
– Jó, jó, hadd csak el, elintézem a baját.
Menyen az ember a hosszú országúton. Nyári nap van, nagy meleg, egy terjedelmes nagy vackorfának a tövibe letelepedik pihenni egy kicsit. Addig hűsöl, pihen ott, hogy olyan helyzetbe kerül, hogy eszibe jut: biza ő eléveszi Tinit a dobozból. Elfelejtkezett, hogy meg volt mondva: ne vegye elé szabad helyen. Jól rá van készülve, veszi a dobozt, oda se néz, kifedi, s akkor a madár: sipirc, elrepült a fa tetejire, s elkezdi nagy boldogan, hogy felszabadult:
– Picsarite-te-te-te-te.
Az ember keservesen néz fel utána, na, már csak Tuni maradt nekie.