1764. január 7.Székelymészárlás

Mária Terézia királynő 1762. április 11-én Buccov Adolf tábornokot bízta meg két román és három székely határőrezred felállításával. A román ezredek szervezése Beszterce-Naszód és az Orlát vidékén gyorsan haladt, mert a határőri státus a társadalmi felemelkedést, a jobbágyságból való szabadulást jelentette.
A határőrségbe toborzás a székelyek kö­rében is eredményesen indult, de amikor megtudták, hogy ingyen kell katonáskodniuk, miközben továbbra is adófizetők maradnak, megtagadták a fegyverfelvételt. Ősi szabadságjogaik megsértését látták abban, hogy egyszerre katonáskodjanak és adót fizessenek. Miután az önkéntesség elve alapján a határőrség szervezése csődöt mondott, a katonai hatóságok egyre gyakrabban alkalmaztak kényszert. A közhangulat a határőrség szervezése ellen fordult. A székely falvakban is társadalmi ellentét, feszültség alakult ki a fegyvert felvevő székelyek és a megtagadók között. Azokat, akik beálltak a határőrségbe, limitrophusnak, azaz határőrnek nevezték. E megnevezés hamarosan a megvetés szinonimája lett, gyáva, áruló, megalkuvó jelentést nyert.
A megtorlás
Miután a székelyek szembeszálltak a sorozással, a hatóságok erőszakos fellépésre szánták el magukat. Erre jogi alapként Mária Terézia királynő 1763. október 8-ai rendelete szolgált, amely kimondta, hogy a hatóságok „semmilyen körülmények között ne engedjék munkálatuk megzavarását”. Erőszakos fellépést sürgetett Caratto Manó alezredes, aki később az első székely gyalogezred parancsnoka lett. Bethlen Miklós főkormányszéki tanácsos ellenezte a fegyveres megtorlást. Azonban a fegyveres beavatkozás mellett döntött a toborzást szervező katonai bizottság két másik tagja, báró Siskovicz József altábornagy, a bizottság elnöke és a renegát erdélyi főúr, gróf gya­lakúti Lázár János.
Időközben az elégedetlen csíki székelyek 1763 karácsonyának harmadik napján a Szépvíz melletti Szalonka völgyében gyülekeztek. Január 4-én megérkeztek a háromszékiek is. Elhatározták, hogy pe­tíciót szerkesztenek, és benyújtják a Csíktaplocán székelő katonai hatóságoknak. Az összegyűlt székelyek 1764. január 6-án részt vettek a madéfalvi vízkereszti misén. Senki nem sejtette, hogy hamarosan galád terv áldozatai lesznek, és este mindenki békésen nyugovóra tért. 1764. január 7-én éjjel négy órakor báró Sis­kovicz József elrendelte a katonai támadást a mintegy kétezer fegyvertelen székely lemészárlására. Az ördögi terv sikere érdekében egy korábbi napon Magdeburg kapitánnyal elkészíttette a Madéfalva fekvését ábrázoló térképet. A katonaság ennek alapján megszállta és lezárta a menekülést biztosító kivezető utcákat, majd felgyújtotta a falut, hogy az égő házak fényénél könnyebben végezzen a kelepcébe zárt emberekkel. Egyértelmű, hogy br. Sis­kovicz József célja az elrettentés volt. A vérfürdő megkezdését az első ágyúlövés jelezte. A támadók a fegyvertelen nép ellen tüzérséget, két ágyút is bevetettek. A jól felszerelt, kiképzett csapatok közt találjuk az Okelli-ezred ezer, a Trautmandorf-ezred háromszáz katonáját és a Kálnoky-huszárok ötven lovasát.
A meglepetésszerűen megtámadottak közül legkevesebb kétszázat, legtöbb négy-ötszáz embert gyilkoltak le. A halottak számát pontosan nem ismerjük, mert a meneküléskor sokan az Oltba fulladtak, nagy számban megfagytak a hegyekben, vagy sokan később haltak bele a kapott sérülésekbe. A fogságba kerülők számát ötszázra becsülik, őket a Mikó-várba zárták, és ott is hallgatták ki. A menekülők egy része Moldvában telepedett le, később újabb és újabb csoportok követték őket. 1775 után ők alapították a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva községet.
Báró Siskovicz József altábornagy nevéhez fűződik a mondás, mely a Bűnfenyítő Bizottság 1764. március 24-i érkezésekor hangzott el: ,,A székely népen, hogy egészséges maradjon, minden évszázadban egyszer eret kell vágni. Ebben az évszázadban Siskovicz megtette Madéfalvánál.”