Régi farsangnyitó népszokása ez a településnek, a farsang, a vigadalom időszakának kezdetét jelenti. Vízkereszt napján, miután leszállt az alkony, csengőkkel, kolompokkal és béresostorral vonultak végig a két falu utcáin a fiatalok. Bementek az Utcán (így hívják a névtelen utcát), megálltak a központban, kiabálással vonultak végig Martonoson, s Fotosban fejezték be a farsangnyitó vigadalmat.
A zángatás egyfajta zajkeltést jelent a székely nyelvjárásban. Annyira székely és annyira helyi, hogy nehezen leltünk nyomára. Nem igazából tudja a zángatás eredetét és jelentőségét a csapat, de hogy 2015-ben sem hagyták azt kimúlni, s hogy a helyi hagyományos népi szokásrendet folytatni akarták, az mindenképpen dicséretes. Visszhangzott a Hágdosó-hegy oldala, amikor megindultak. – Ez a farsang kezdete – magyarázták a kapu előtt állók, s mert hideget hozott az éles északi szél, az öregek és a kicsinyek a házak ablakából bámulták a zángatókat. – Ősi hagyomány nálunk – így egy idős férfi –, akkor virágzott a legjobban, amikor a helybeli tűzoltók rendezték. Most inkább serdülő fiatalok vették át, így is jól van! Müller László, a falu református lelkésze kis kosárnyi cukorkával várta a csapatot, de más kínálmációban sem volt hiány, akadt kapu, ahol pánkóval várták a fiatalokat.
Ismereteink alapján több helyen, főleg a szomszédos Homoródok mentén maradtak meg ehhez hasonló szokások, melyek a néphit szerint a különféle veszélyek, a gonosz hatalmak elűzését szolgálták, ezek létezésében akkor még szentül hittek az emberek. A zajkeltés maradványai ma is élnek, mert a trombita, a petárda is az ártó hatalmak távol tartására, elűzésére szolgál. Különös, hogy míg ez a szokás a moldvai csángók, de a háromszéki románság körében is óesztendő napjához, a beköszönő új esztendőhöz kapcsolódik, addig ebben a sepsiszéki református magyar faluban vízkereszt napi farsangkezdő szokásként él. E sorok írója nem etnográfus, annyit azonban elmondhatunk, hogy a fotosmartonosi zángatás annyira egyedi és helyi, hogy a néprajzkutató egyetemi tanár, a zabolai születésű Pozsony Ferenc Farsangi szokások Háromszéken című tanulmányában sem leltünk leírására. A sepsiszéki ember azonban érti a zángatás kifejezést. Amikor testvéröcsémmel gyerekkorunkban az elhasznált edényekkel doboltunk, szomszédunk átszólt: Legyen elég, fiaim, a zángatásból!
Két évvel ezelőtt ismerkedtünk meg a sepsimartonosi származású Cserr Tünde sepsiszentgyörgyi néprajzkutatóval, aki foglalkozott ennek a helyi népszokásnak a történetével. „A fotosmartonosi zángatás, mint a farsangi szokáskörhöz tartozó élő hagyomány, eltér környezetétől – mondta –, és ma már csak mint egyedülálló, mondhatni önálló szokás éli napjait. A zángatás ma is rendkívül fontos a fotosmartonosi emberek számára. Magyarázatát abban látom, hogy egyedisége mára már annyira nyilvánvaló, hogy ezért akarják megőrizni-megtartani. A nép időnként újraértelmezi a régi szokást, ez a helyben kitermelt folklór mai magyarázata.”
– Ki mondta azt, hogy én szerveztem a zángatást? – kérdezte Incze Tamás. – Itt nincs szervező. Tudtuk, hogy ma vízkereszt, estére pillanatok alatt összeállt a csoport, itt vagyunk! – mondta búcsúzáskor.
