Hiszen jelen van olvasmányaink „csomagolásában”, az iskolai és szakmai oktatóanyagokban, és ezáltal a legfogékonyabb korban belénk táplált, az alapvetést adó általános ízlésben, az életformánkat diktáló fogyasztói környezetben, az áru minőségű tárgyakban és legfőképpen abban az intimitásunkat, identitásunkat egyre inkább kisajátító, reklámok küzdelmének oldalvágásaitól szabdalt, egyre nagyobb mértékben urbanizálódó közegben, amelyben élünk. A grafikai látásmód közkeletű értelmében meghatározza teljes digitális képi kultúránkat, a turistáknak kínált táji látványosságoktól az utcaképen át munkahelyeink, otthonaink arculatát, azzal a virtuális irányba terjeszkedő televíziós és számítógépes, okostelefonos, tabletes stb. valóságunkkal együtt, amelynek hálójában éljük mindennapjainkat. Tör­ténetiségében a grafika szavunkhoz talán legszorosabban a sokszorosítást kapcsoljuk, hiszen ez, évszázadokon keresztül, jellemzően az úgynevezett Gutenberg-galaxist meghatározóan, ennek eredeti, érdemi funkciójával függött össze; a gondolatok, a képek, a világról kialakított tapasztalataink megfogalmazásának és megjelenítésének és az azzal kapcsolatos eszményeink, terveink, álmaink és félelmeink sokszorosítással való terjesztésének szándékával. Egyszóval a grafika egylényegű volt a nagybetűs műveltséggel akkor is, ha sokáig csak szolgálója volt olyan kiváltságos műfajoknak, mint az irodalom, a festészet, szobrászat vagy éppen a zene és a színház. Időközben persze a grafikai technika a nagyszerű metszőknek és nyomdászmestereknek köszönhetően egyre nagyobb technikai gazdagságra és kifinomultságra tett szert, aminek következtében a huszadik századra egyik legdinamikusabban fejlődő, rugalmasságával és találékonyságával egyik leg­hatékonyabb ágává vált a gondolatok közvetíthetőségének. Eladdig, hogy bekövetkezett az a fent említett állapot, hogy a kultúra, a művészet modernebb műfajait, a fotográfiát és a filmet, sőt, a digitális képet is meghódította. Gyakran a korábban kiszolgáltakat, az irodalmat, a festészetet és a szobrászatot, sőt, az építészetet is uralni tudja. Expanziója tehát nem ismer határokat sem műszaki, sem társadalmi értelemben, a formai és tartalmi vonatkozásokat itt nem is említve. Mi is az az erő, ami a művészeti grafikának egyébként éppen a nemtelen hétköznapi szerepén ma is felülemelkedni képes – a klasszikusságában is egyedi sajátosságokkal és minőségi kritériumokkal rendelkező, de attól elrugaszkodó, kortárs értelemben is megújulni képes műfajnak, úgy tűnik, képes még mindig örök esztétikai érvényességű folytonosságot biztosítani? Talán a szavakban nehezen megfogalmazható, kivételes képi bölcsességen túl nem más, mint az a több évszázados tradíciót hordozó képi látásmódban rejlő emberközpontú világegész-érzet és az ezt megjelenítő hatásmechanizmusokat ismerő szaktudás, ami az állandó technikai megújulással egyre inkább kiteljesíti azt a különös grafikai látásmódot, ami éppen a műfaj történetisége iránti tiszteletből, mondhatni az iránti alázatból fakad.
A grafika a tizenkilencedik-huszadik század küszöbén emancipálódott. Ekkor vált mind szellemi, mind anyagi értelemben az európai képzőművészet egyik leghatékonyabb művészeti ágává. Mint önálló műfaj, a maga változatos sokszorosító eljárásaival, köztük több viszonylag költségkímélő, a művészi ideákat gyorsan és direkt megjelenítő módszerével kiválóan megfelelt az alkotók azon igényének, hogy extenzív formai kísérletezéseiket szélesebb körben népszerűsítsék, mi több, egyéni stílusuk mellett politikai, kulturális felfogásuknak is érvényt szerezzenek egy olyan korban, amikor az az illúzió kapott lábra, hogy a civilek egyre nagyobb befolyást szerezhetnek a világban lezajló változások alakításában. (...)
A huszadik század közepére a művészi grafika olyan presztízsre tett szert, hogy túl azon, hogy művelői az új autonóm grafika műfajait képviselve egyéni és csoportos kiállításokon mutatkozhattak be, már nagyszabású versenyszerű nem­zetközi rendezvényeken is összemérhették művészi „erejüket”.  (...) Ezek a grafikai seregszem­lék arra is alkalmasak voltak, hogy az éppen uralkodó kánon tendenciáinak rögzítése mellett a kimagasló értékű, többnyire formai vagy tartalmi nóvumot hozó alkotásokon keresztül befolyásolják egy-egy régió grafikai, de gyakran a teljes képzőművészeti szcéna arculatát.
Meggyőződésem, hogy az immár nagykorúságába lépő harmadik Székelyföldi Biennále (miként a korábbi kettő is) jótékonyan befolyásolja mind régiónk, Szé­kelyföld, de tágabb vonatkozásban talán a nemzet, az ország egésze, illetve a Kárpát-medence térségének képzőművészeti életét. (...) Örven­detesnek tartom, hogy ebben a színvonalas nemzetközi mezőnyben méltó módon állnak helyt nemcsak a tágabb térség, de a helyi, azaz az erdélyi, székelyföldi grafikusművészek is.

Vécsi Nagy Zoltán