Mély megdöbbenéssel, lesújtva olvastam a január 27-ei Háromszékben Incze Ibolya írását (Hilib meghalt, ki következik?, Máról holnapra rovat). Hát felháborító, főleg egy idős pedagógus számára. Újabb érvágás népünk életében, megint magunk alatt vágjuk el a fát.
Már nyugdíjas vagyok, de eszembe jut egy eset. Nem akarok hősködni, sem nosztalgiázni, mert az ,,aranykorszak” szörnyűségeire visszaemlékezni sem szeretnék, de mégis le kell írnom mindazt, amit átéltem ifjúkoromban. 1983-ban történt, a legsötétebb évek egyikében, igazgatója voltam az uzoni iskolának, és természetesen a hozzá tartozó falvakért is feleltem. Egy szép napon (mint a mesékben) beállított egy elvtárs nagy garral, felfuvalkodva, mint ahogy akkoriban szokás volt. Be sem mutatkozott (lehet, nem olvasott illemtankönyvet), hanem rátért a lényegre, mármint arra, hogy őt a bukaresti tanügyminisztérium azért küldte éppen ide, mert a sepsimagyarósi iskolát fel kell számolni. (Jelzem, hogy már tervben volt Sepsimagyarósnak mint falunak a lerombolása, eltüntetése. Annak a településnek, amely olyan jeles embert adott a világnak, mint Koréh Ferenc, a Szabad Európa és az Amerika hangja rádió munkatársa...)
Nem volt apelláta, indulni kellett Magyarósra. Felkértem Ráduly József tanítót, hogy vigyen el minket a Hevederig az elvtárssal, mert az ő szava parancs volt. Na várj, gondoltam, mert én most megjártatlak! Mikor a Hevederig elértünk, kiszálltunk a kocsiból, és megmutattam a gyalogutat, amely az agyagos sártól alig-alig látszott. Megkérdeztem, hogy itt akar-e menni, vagy én tudok egy rövidítést, és menjünk azon.
Látván az út minőségét, az elvtárs a rövidítést választotta. Én, nagyon jól ismervén az erdőt, a leghosszabb és legnehezebb ösvényre vittem. Legalább egy órát gyalogoltunk – én fel sem vettem, de őkegyelme egy idő után a nyakkendőjét levette és zsebre vágta, feltűrte a nadrágszárát, és lihegve csörtetett utánam. Bukaresti kényelme után ez egyfajta székely Csomolungma is volt neki, mert izzadva, kifulladva érkeztünk meg a sepsimagyarósi iskolához. Jóska az autóval ott volt már rég, mert ő a hegyfaroknál ment, ami jobb út volt, de sokkal hosszabb (kb. 10–12 km). Meglepődve kérdezte, hogy ugyan biza hol bolyongtunk idáig? Én intettem a szememmel, nehogy szóljon valamit, mert itt turpisság van a dologban. Elmagyaráztam ezek után, hogy a magyarósi gyermekeknek ezt az utat kell megtenniük nap mint nap Lisznyóig, gyalog, télen is, amikor az ordasok is járnak. Erre megenyhült az elvtárs, és azt mondta, hogy lehetetlenség, mert a gyermekek testi épsége van veszélyben. Így maradt meg a sepsimagyarósi iskola egy olyan kicsiny faluban, ahol jelenleg már csak 101-en élnek, de remélem, hogy sokáig, s idővel, lassanként megint csak népesebbek lesznek ezek a kis települések. Nagy érdeme a falucskának, hogy helyben lakó tanító néni van, Csulak Erika, aki sokat tesz a gyermekekért és falujáért.
Utolsó gondolatként írom, hogy iskoláink megmentésére próbáljuk meg a lehetetlent is, mert nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség.
AMBRUS LÁSZLÓ ny. tanár, Uzon
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
