KármentőGólyaláb és kalucsni

Nem csak a feltúrt utcákon, azokból van hál’ istennek épp elég, és ezt most tényleg nem rosszindulatúan mondom így, hiszen a rondításnak egykor szépség lesz az eredménye, de addig is. Sarat cipelni cipőtalpon sem nem kellemes, sem nem zsebkímélő, mert piszkít alant és fentebb is, s mert sokba kerül a mosógép, porszívó működtetése. Hát ezért lenne jó a gólyaláb-sorozatgyártás. Az ugyebár csak egészen kis felületen érintkezik a talajjal, így picinyke sarat ragad magával, és azt a következő koppanásnál le is rázza.
Lehetne különböző méretben készíteni, ennél az alkalmatosságnál ugyan nem a lábhossz számít, hanem az ügyesség, alacsonyabbról kisebbet esni, magasabbról nagyobbat, de hát a lónak is négy lába van, mégis megbotlik. Lehetne hagyományosan egyszerűt fabrikálni, és lehetne öntöttbakancsos változatot a legújabb divatot követők kedvéért. Lehetne egyéniesíteni a gólyalábat különböző célcsoportok számára, a székelyeknek például kopjafa-motívumokat faragni a farúdra, a kisebbségieknek trikolór selyemszalagot rácsavarni csigavonalban. És járulékos iparág is beindulhatna, hiszen a gólyalábnak tartó kell, mert az mégsem illik, hogy valaki ekként felszerelkezve belábatlankodjék egy hivatalba, az úgy lenne helyénvaló, hogy a bejárat előtt beállítsa egy erre a célra alkalmasított tárolóba, lelakatolva, mert még mindig olyan az ország, ahol élünk.
No de mi legyen azokkal, akik ilyen-olyan okból nem használhatnak gólyalábat? Hát számukra a sárcipő gyártása jelentené a megoldást. Ez sem ismeretlen felszerelés errefelé, bő negyed százada még minden cipőboltban árusították, a lábbelire kellett ráhúzni, nadrágszárat feltűrni, aztán nem túl bátran útnak indulni, mert azért előfordult, hogy a kalucsni sem nyújtott menedéket az alamuszi pocsolyák ellen. Ja igen, errefelé soson néven volt inkább ismert a fényes fekete mázzal borított gumirácipő, nyilván, nem az indián törzstől eredeztetett a szó, hanem a francia chausson-ból: hiába, már csak ilyen a román nyelv, könnyebben vesz át kifejezéseket, minthogy megalkossa rá saját szavát.
Tehát a sárcipő, mint ideiglenes megoldás városunk ugyancsak ideiglenes áldatlan állapotára, szintúgy figyelembe veendő vállalkozási lehetőség, nemcsak jó eladással kecsegtető, de minden bizonnyal szubvencióval is megtámogatható. Na nem államilag – bár a bukaresti parlamentben annyi buta törvényjavaslatról vitáznak, hát miért épp a sosongyártó cégek adómentességéről szólót elleneznék? –, hanem helyi felvetésre: az önkormányzat egyenesen az Európai Parlament asztalára szánt, az uniós pályázatok szabályzatának módosítását javalló kezdeményezéssel élhetne, ékes székely rovással jó őrkői kőlapra rávésve, hogy aszongya:
Ad. 1: míg amaz utczában, hol az uniónak eurójaiból út testének, gyalogosok járójának felújítása zajland, azon utcza lakói ingyen sárczipő, esetenként talpas fakaró használatára jogosulandnak.
Ad. 2: az első czikkelyben felsoroltak előállításával helyi czéhek megbízandóak, melyek számára úgy az szükségeltetett anyag ára, mind az kézmű díja nyugta ellenében az unió kasszájából visszatérítendnek.
Ad. 3: az szabály alkalmazása feletti felvigyázás az város bírójának kötelessége leend.