Mindjárt az első megállónkon, Buzsákon – egy Balatontól nem messze levő közösség, ahol a már említett Vajna Irmuska a házigazdánk – az első faragott Mihály bá az udvaron marad, felállítva. Keszthely, Tapolca és Szom­bathely után érkezünk Kőszegre, a várban szerettünk volna énekelni, de nem volt látogatható. A kapunál mégis megálltunk egy-két énekre meg táncra, itt hangzik fel egy ismerősen csengő csujogtatás – a varázslatos hangú Sebestyén Márta művésznő és kedves édesanyja a meglepetés, velünk énekel, még táncol is egy kicsit, majd szép sorokat ír az „aranykönyvünkbe”.
Turnénk végcélja Svédország, központi előadása az augusztus 20-ai Szent István-napi ünnepi programban. Átutaztunk tehát Németországon, Frankfurt, Köln, majd újra Essent érintve érkeztünk Travemündébe, a Pán Péter komppal hajóztunk át Svédor­szágba. Itt várt Molnár-Veress Pál svédországi református tiszteletes, régi jó barátunk, aki az egész turnénak a mindenese.
Tizennyolc nap – mindegyik a maga örömével, varázsával, szereplésekkel, ismerkedésekkel... Mindjárt megérkezésünkkor általunk a kiejtést megkönnyítendő Tonga-erdeinek nevezett (Tangagarde) szállás, ahol meleg lelkű székely asszonyság, Lujza mama várt töltött káposztával és szép szavakkal. Lujza mama valamikor a sepsiszentgyörgyi Kolcza vendéglő tulajdonosa is volt. Otthon éreztük magunkat. Egyébként a házak a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége (SMOSZ) tulajdonában voltak. Egyik este meglátogatott Jordáky Béla bácsi, a ház gondnoka. Nosza vacsora, ének, tánc. Minden, ami kell. A szakácsunk, Bandi bácsi (Csomós András) szól éjfél után: gyerekek (mármint a felnőttek), gyertek át a konyhába, kitettem ezt-azt, együk meg. Amikor Jordáky meglátta az asztalon levő szalonnát, piros hagymát, jó szilvóriumot, majd sírva fakadt. Gyerekek, mondta, több mint húsz éve álmodom ezeket, most ha meghalok is, de falok belőle.
Jártunk a környező városokba szerepelni, ismerkedni svédországi csodákkal, például Jönköpingbe, ahol csókolózási rekordot szeretett volna megvalósítani a város. A színpadon a társmeghívott egy valódi skót dudás csapat – nagy élmény volt számunkra. Egyik vasárnap Göteborgban szerepeltünk kétszer is. Találkoztunk a SMOSZ vezetőségével, Bihari Szabolccsal, illetve örömünkre a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület vezetőivel is. Nagyon szép és tartalmas napot éltünk át. Az ottani magyarok öröme, boldogsága székely lányaink láttán óriási volt, a szerepléseink végén énekelt himnuszainkat a sírástól, könnyektől alig-alig tudták fújni velünk.
Még egy beszédes pillanat a svédországi magyarok szeretetéről: egyik délután fiatalember érkezik nagyobbacska furgonnal. Kérem, tanár úr, szíveskedjen átvenni, amit hoztam a csoportnak. Persze, köszönjük szépen. Kinyitja az autót, tele mindenféle jókkal: kenyér, kifli, tészták és sok-sok gyümölcs. Erdélyből került ki, mintegy hat éve pékséget működtet, éjjel-nappal dolgozik, hallott rólunk, és úgy gondolta, kis szeretettel segít. Hamar kórusba állunk, és köszönés gyanánt elfújjuk az Új regöséneket. Sír a legény, és persze mi is.
Augusztus 18-án érkeztünk meg Stock­holmba. Csodálatos város minden szempontból. A Szent István ünnepe mondhatni, erdélyire sikeredett, hisz a beszédet egy kolozsvári egyetemi tanár, a műsort marosvásárhelyi színésznő és mi adtuk a mintegy 300–350 fős hallgatóságnak, ünneplőnek. Egyszerűen felemelő volt. Mindenki azt szerette volna, hogy hazafelé tartó utunkon az ő közösségükben is álljunk meg szereplésre. Két várost be is vállaltunk, így kerültünk Halmstad és Kristianstad magyar közösségéhez. Deák János, Molnár Gergely és az ott élő magyarság szeretete mindent felülír. Nehéz szívvel és könnyek közt búcsúzunk Molnár-Veress Pál tiszteletestől, de menni kell, vár a további program.
Hollandia nevezetességei után Belgiumon át érkezünk újra Párizsba. Most a szervezőnk Nyáry Judith asszony, igazi Erdély-barát, nemes hölgy. Sok párizsi csodát láthattunk, szállásunk is volt Judith néni jóvoltából.
Aztán müncheni és bécsi megállók után hazaértünk. Úgy tizenöt év távlatából is mondhatom, hogy ez a nép, melyből vétettünk, nem vész el. Szétszórtságában is, ezer és ezer kilométerre szülőföldjétől ragaszkodik nyelvéhez, népéhez, kultúrájához, történelméhez.  Stockholmban történt: székely ruhásan, ahogy kell, egy-két ének erejéig megálltunk az utcán dalolni, úgymond „kalapozni” – nagy divat egyébként Nyugaton – a Nobel-palota előtt. Épp Bárdos Dana, danáját fújtuk keményen, amikor belesivít az énekbe: Éljenek a székelyek! Két-három erdélyi legény épp arra járt – nos, lett nagy ölelkezés, összeborulás. 25 év körüli fiúk, kik énekeinktől, táncainktól úgy elérzékenyültek, hogy a sírás határán tudtunk csak beszélni velük. És számtalan eset igazolja az állítást – az összetartozás erejét, a gyökerekhez való ragaszkodást.

Cseh Béla